használjuk magunk újságból ellesett kábulatban.
A fejront szerelmes percében készen áll a
          maszk,
a műhelyben formált, hihető lárva; lárma-szült
délutánba lépünk: szerszámokkal megformált vas.
Osztjuk harmadik magunk, kit szeretünk vallani inkább,
mint igazi, kitalált képünk.
          Lezuhant
zongora, elpattant húr, egyszeri büszkeség, vakság,
robbanástól megbénult kölyök: tündöklök
a perc fényében, arcom álarcában! Ragyogok elmúlt
terveimben, nyolcórás kényszer mögött, vagyok a
fotografált képezhetetlen, mégis-zászlók alatt
lobogók hirdetője. Vagyok a kellő hazugság,
önmagam jövője, akit mindennap felmutat a lezuhant
zongora dübörgő rajza, akinek arcán hajnalban fekete
lyukat üt maradó fókusza az ébredésnek.

[PALÓCFÖLD, 1981]