VÁROS A LEZUHANT ZONGORA HANGJAIN

          Ólmos
szabadulás, rendező idő, a kapuk kinyílnak,
s az ötödikről lezuhant zongora
          újra
robban a hús alá rejtett udvarokban.
Az álmok velőszín maszkja kipukkan,
ismeretlen arcom fölhasad,
azonosulás bénítja újra a beburkolt csontot,
és felismert arcomon fekete lyukat üt
türelmes fókusza az ébredésnek.
          Képek,
rossz ízű halál vet ki tengeri menedékből,
testemig visszahullok,
gyerekek és medvék félelme rohan bordáim alatt,
ahol hull a háromlábú súly,
e zenéket a feldöglő csoda,
a zongora,
többoktávú hang, mázsás dög, ki a bosszú hattyúdalát
dobta ablakomra a legfelső gangról, fröcskölve
üvegszilánkot, függönyt, maradó zengést.
Sámános kincs, zálogházi remény, ahogy feketén
billen a korlát fölött, rám vetítve felpüffedt döglovak
otrombaságát. Ó, gyönyörű reggel!
Stampedlikkel és féldecikkel cipeljük az éjszakát
kerítésekhez, hihetetlen valónkat már reggel
kihugyozzuk, azonos-magunktól szabadulunk,
menekülünk szétpattant síkjainktól, túl sok a véletlen
úgyis! Túl sok az abortált bizonyosság,
söntésben ragyogó hadova,
marionett királyok kérkednek koronákkal:
majd ma! Mámma fölindítjuk mink lelkes seregeinket,
álomi arcunk ma fölmutatjuk! És igazságunk felett
fehér az ég, mint a hab. A korsót a pulthoz visszavisszük,
hajnali seregeinket szélnek eresztve,
csapatainkat rabolni hagyva, birodalmunkat
odahagyva leszünk mai magunkká,
s amivel fröccs sem bírt, vodkás haragunkat pontos
lendület csodájába öljük, igazodva körökhöz,
                                           körhagyókhoz,
használjuk magunk gépekhez.
Csak káromkodásunk őrzi az elvesztett csatározást.
Futamodunk raktárosnők használt melleihez,