TENGERVERÉS

aki arcodat
a legnagyobb folyóban mostad,
s a csapkodó kezedtől is néma víztükörben
vidám halakat lesel, szemedet
döglesztő súlyok alá meresztve angyalokat látsz:
borzas szárnyasokat.
aki korlátra dőlve látod árnyékok közeli poklát,
míg a fény konokul keresi szíved.

legyen ez tükör!
legyen ez két íriszkarika, fény
takarja a fájó ereket.
legyen ez szemed.
alatta rozsdás temető, lejtője várakozásnak,
mit átröpül tekinteted, s azután
a képzelt képekben
felépül tengeri zúgás.

a hullámverésben
meddig hallgatok? háttal
elgurult imáknak, harsonás mezőknek,
háttal a háznak, ahol a csörrenő tükörről
a fátylat letépték
és nemlátó üveg
jegyzi a múló időt, meddig hallgatok?
legyen ez arcom, legyen.

mintha zászlókat tűztek volna
csókjaink völgyére, nevető
iratos
lobogókat, mintha
úrítéletként jönne a szerelem
cirkuszi dobpergéssel,
mintha gipszkapitányként
hajóznám a tavaszi óceánokat.
s a hajnal mindig csak mutatvány, magasabb
lesz újra a város körülöttünk, megdöglik a szesz,
öled raboló háromszögéről kamillás park mesél,
a szél hamis zászlókba rejti illatod.