KÖD

Hallom,
ahogy az ég madarak nélkül kiáltozik.
Látom a hiányt, mesterkéli magát körvonalakkal.
Árkokat jelölök a parti homokba, hallom a folyót,
cipekedik az Idővel:
kagylószilánkok, fagy, válthatatlan évszak,
rozsdulás ideje, napjai védekezésnek. Presszók
ideje,
krómlapvarázslat, üres poharak gyülekezése.
Ideje haragnak, megtorpanásnak.
Retirálok kéthetes borosta mögé. Hazámig nem
jutok,
útjaimon örökké fölvet valami zátony.
Küszöbön átjutok: szemeimért, szavaimért cserébe
bámészkodom, habos győzelmek, kocsmák ideje ez!
A fintortól mentene Ország! Csúfítanak kényszerek
úgyis.
Előkerülnek barátaim, kíséri őket okosság,
zenék
kórusi zendülése, hosszúlépésig, házmesterig
juthat kezeink zendülése. Cibálódunk, lázas
háromkirályok, gallérrángatás, huzakodás, kitátott
szájban tétova vércsepp, köhögés rejtegetése vékony
kabátba. Hóban fekete köpés, ölnénk, magunk
kijelölnénk: a beteg kutyát is agyonverik.
Csikorgó
körömmel bádogpultra jeleket vésünk: képeit
halálban hadakozóknak. Aki látta, hogy ácsol
vérpadot angyali szárnyak suhogása, kit a Nyár
ölében vitt a nemzeti sínre, akit megölt
szívére fészkelt Január.
Kik fegyvereiket vízbe hajítva immár birodalommá
lettek mibennünk.
Héjak nyílásától,
hasadástól világot védek itt fakarddal.
Égre
zuhanok – ostoba erő – zuhanok százfelé,
én soha már többé nem ragyogok.
Vacogok csak bomlani kénytető szerelemben.
Kurvák ködöket rám lázítanak, vérem idegen
ütem lassítja, mosoly feketíti vérem, fázom