ELÉG A ROSSZKEDV

          elég
a rosszkedv homorúlencséiből! a gömbhéjú fényben
                                           szaladok
          szét,
megsokszorozva sötéttel, hasadással. kirakatüvegre
darabolt ősz, vagyok fölnagyított újuló pontja az árnyék
íveinek. és vagyok továbbdarabolt pontja a homálynak.
          elég. éles
az arcomon fölgyűlt vakság. Elég! csoda, hogy még
                                           fehéren
bújnak a csontok felületei, arcom síkjain még a rend
táblái világítanak, csoda, hogy szeretőm testét
                                           földühített
hullámokkal sokszorozhatom.
mindig a határokon. itt
          még
az évek, részeg utak s a felnevelt halál ismerős
ábrái sokasodnak. itt érvényes minden.
          ott
katedrálisok súlyosodnak a szemgolyót beszövő napok
mögött. ott az utolsónak indult kölykök országa van,
birodalma érvénytelen szavaknak. de dögszagú kutyák
hugyozzák össze a senkiföldjét, érvényes síkjainkat
körbejárják – és a visszacsatolt körök fogadott
                                           vakságunkhoz
          igazodnak.
csoda. csoda, hogy felbillent szívünk még vigyáz
az elveszett egyensúlyra, csoda, hogy
térképet vés agyunkra az óvatos élet.
és csak rosszkedvünk őrzi a bejáratlan utakat.
          életünk
kényelmes, mint a félelem, a megtanulható.
és cipeljük ezt a kiáltványoktól, őrülettől immár
végleg szabadult félelmet szeretőnknek, a gyönyörűnek,
és Ő látja, milyen egyszerű ez az arcunkra formált
          szégyen.