ÚT

Égigérő nyárban gázolok
deres füvön.
Erdőbe érek:
üvegágakon csüng a fény.

Csalán csap végig szájamon,
suhanás csap át szememen:
elhagynak végül az árnyak is,
úgy érkezem.

az est leszáll, a kökörcsin
kinyit,
vanádiumgolyóbis zuhan ablakunkhoz:
testünk loboghat ellene.

A dobbanatlan, süket éjszakában
kövek koppanása, hullám esése várható s hogy
a háztetők ledobják végre a kurrogó kandúrokat.
Csak az árnyak lándzsái élesednek.

Csend van, mint összezárt ökölben,
a földön gyűrött drapériák.
Mindig az idő pengeélén:
nem láttál itt, és nem jártam amott sem.