ILLUMINÁCIÓ

Eső után ebgondolat?
Íme, ragyog fölöttünk ákombák jel. Micsoda
vereségekig ügyeskedünk, likőrös mulatság ez itt!
Meszelt falaknál megállunk.
Kicsodák vagyunk? mi vagyunk a lámpás szívűek?
a vakság világít ujjainkon, vad és csöndes akarattal
lopjuk magunk, körömig fehér szorítással ragaszkodunk
a szerelemhez: mirákulum ez, amit könyörtelenül felmutatunk.
Lássák! lássanak, akik a mi időnket kezdték s most
fekete madarakként fogódznak a város gerincén, utcákon
lobognak kanmacskavággyal nyújtózva éjszakai égre:
bámulhatsz Hold a volt-erőn! Hol vannak a hűségesek?
Anyánk kihordott, ártatlanokat: ártsunk! Miértünk
szakadt lobogók zuhannak, fehér toronyból
gyerekzene zúg. És nem szakad fel bennünk az ének.
Miféle igéket tudunk: ember kuporog, romlik a fog,
kedvesem testét egy liter borért megveszem,
magam nevettető vereségig elosztom. én lennék a
lámpás szívű? magam nevetséges magányig hajtom,
akaratom kupoláiba bárki behatolhat, denaturált
álomban áznak sebeim, korán plakáttá feszítem
sejtelmeim. Íme, magam is plakátnyi arabeszk
klozettfalon.
Címer itt, aki nem kell.
Miféle szavakat tudunk? hétfő hajnalig félfordulaton
elakadt gépek, skizoid körök és elliptikus csudák
rendszeréből végre kiemelni a vonatkozássá bontott
jelentéseket. Nem verset írni: írni. Nézd:
ablakcsörrenéssel köszöntenek a fényes napok.

[PALÓCFÖLD, 1980]