ABORTÁLT SZAVAK, MINT ISTEN ÁLLAPOTA
A TRIANONI ABLAKOK MÖGÖTT


Járok otthonos romok között – nagyúr,
átkent plakátok között: letépett falai
alatt a múltnak.
A Háborúk, gyerekkor-képei-sebek:
szemekre metszett ábrák, képzelet
ajándékai: rozsdás sisakban fészekalj:
újkori lelet.
Európa elrendeztetett.

Újképű Holdra bámulok, s a fény égboltnál nagyobb.
És lépek áttetsző koponyacsészével kezemben
körbesöpört szerelemmel szemben.
Én nem vagyok vőlegény, én
nem létezhetem a múltamnál szebben!
Fűszálak parázslanak, fűszálak összehajolnak,
víz és föld összehajolnak, lehetek
örvényre navigált csónak.

Uram, fölél minket az ész, a szesz, nem kérdem
már, már nélkülünk mi lesz, Uram! csak nagyorrú
varjakat látok már! És látok békákkal zöld kutat.
Felkutat, majd szívünkről elszakad a nyár.
Ágyékom kásával raktad meg, Uram, és
mert nem mondhatom:
csak szégyen szavam!
Elrémülök, lépteim zajának csak csendje van.

Megraktad, Uram, testem mályvazölddel,
a szájam betömted földdel,
vagyok a meztelen bámészkodó, a szemhéjtalanul
álmodó. Vagyok a levél alatt alvó bábmotor,
vagyok nagyanyóért körbeült asztal, vidám tor,
halott nevekből koszorú. Vagyok a rím,
homorú síkja nevező szavaknak:
rajztalan karcolata erős szeleknek.