METSZETEK

Ahogy a pohár vízben ácsorgó kanál
megtörik,
úgy tör meg ez az őszi hajnal.
Hitvány optika dermeszt, s örökít
ide
koszlott zubbonyban, címeres gombbal,
dagadt szemmel és sörtehajjal.
Lécekre feszített fehér ég alatt óriási
ponyvák csattogása:
országos igyekezet meddőhányói közt iszkol
a szél,
szaglászik körülöttünk,
és fölkél művi üvöltés.
Napunk – jódhalogén ragyogás:
hogy állhatnék itten borostás pofával?
Szerkezet billeg, üres geometriája
otthonom.
Acél- és betonvas ketrecek
zörögnek szememben, kötelek
éles árnyéka roppan.
A zászló már fölvonva valami sóderhalomra,
selymén a győzelem egzakt jelei és
lomha mosoly.
Állunk, megannyi bamba címer,
munkásnők köszöntenek
diszkrét féldecikkel, állunk
a szőke s a kék folyó térképére tűzve.
Ó, egek! ki rajzolt minket ide?
Mennyi szerelem s kegyesen hízelgő
nóta,
életünk ügyesen csillogó örök bazár,
ahol zenedobozkák csengik indulóid, Európa.
A kémények fölött, ahol a füst szürkén
virágzik,
angyalt kerget valami ördög: fehér
szárnyakat képzel magára is.
Közben pedig Hencidától Boncidáig ugrik
a béka:
a gólya
halott,
fogom a lavórt, szaladok, hogy azt a