REND VAN

Rend van. A csontok múlt idejű rendje.
Megint ősz, tél, húzó hideg,
mélyül a víz, halottak költöznek a kövekbe.
szeretsz, szeretlek: várai vagyunk a reménytelennek.
     Ők már az arcomat elkövetelték:
hagytak ujjamra vaskarikát,
halott rokon, tüdővész s a nemlét –
vasgyűrűben Tizennégyet és Pro Pátriát.
     Én korán lettem nagyon temetővé, nagyon
hamar kölök: dögvész, bérmálkozás, pestis,
barmicvó, dunavíz izzadt gyerekhajon,
Hencida-Boncida és lettem Budapest is.
     Részegek kocsmában törték csigolyám:
korán volt szétnyílt gerinccel űlni lóra,
negyvennégyes balfaszként korán
volt – zuhanni a hóra, hóra, hóra,
     Hamar volt megfagyni a Második Sereggel,
kettészúrt tenyérrel hamar volt: jézusos fekély,
bordáim áttörték a lehető hártyákat: de kell
a levegő, magyar hülyék, kurvák, kell a vér.
     Ahogyan milliós anyaggá kell lenni, a döntés
hiánya lett a lélek:
koránvolt-végevolt zenéknek,
hajnali ködnek, hóban a fűnek. Műszak után a söntés
fénye lett a remény – nyálamban ragyog a méreg.
     Ők már gömbbé sokasodtak: fölnyílt
szemgolyóvá – a szabadság bezárul bennem.
Sok boldog hulla, kiknek útja van, növelem
őket a szerelemben.
     Növelem őket, ahogyan jár a szél, ahogyan
megint ősz, húzó hideg, megint a tél:
a szabadság – bőrömre csippentett érem, rend van,
ahogy bogár pihen a megismerésen, rend van.
     Rend van, ahogy a szív kihagy, ahogyan
leírható az ember és a jog –
ahogy leírható az elbutult biztos agy.
Rend van: az évek Dávid-fiakként közelednek,
mélyül a víz, halottak költöznek a kövekbe.
Szeretsz, szeretlek: várai vagyunk a reménytelennek.