KUTAKODÁS

Szőrcsuhás mormogót kezdtem festeni.
Soványkezűt. S mi lett belőle: melegtenyerű,
fiatal özvegyasszony, ágyékán
mélytüzű őszi
őszirózsák.
Székre vetett ócska pokrócomra ülök, kezem
térdemre ejtve kibámulok
pókhálós ablakomon, az égen.
A hajnal dobogását képzelem, látom
lobogó sörényét. A köd fölszakad, a füvek
lépegetnek.
Paripák dobogását látom, lapos pofájuk
villog, fülük hátracsapva, de szemük mintha
tehenek légylepte szemesarka volna.

Fölöttük forgó egek. Közelednek.

Reggeli csend ijeszteget, engem meg nem
vakít: dallamok ábráit ismerem! Kimondom
a szerelmet. Kimondom az utat, rég
nincsenek apámmal sem közös útjaink. Az eget
kimondom, feszes dongái szétröpültek.
Kimondom a város lélegzetét, a kéményektől
rég elkötődtek a vidám zivatarok. Csak a
dobogás marad: kimondalak.