FOSZLÁS

Hát megtagadjuk végleg a narancshéjvihart,
amiről tudod, bezárt vérünkben kitart,
a szerelmet is elvetjük, ahogyan kutya a poklát:
hogy hétnapos eső után mit lát
az ég a szétázott folyóban, már
ne kutasd, szavaid nem érti senki, s a vér
havazással telik meg ereidben.
Hasonlóságod vesd el a vággyal,
szemeinkben opál golyó a szégyen:
nem segít se gyógyszer, se kölni,
a tiszta ég fog minket megölni –
a gyöngyöt hagyom,
újságpapír, rossz cipő, régi lom
fészkeli agyam, húsodból költözöm,
vetkőzöm csontodig, búcsúztat öröm
szombati megszokás –
zene,
tudod, szerelem kellene, tudom
szemeid-tükröm kellene, de
én szilánkjainkból költözöm
végleg
lefosztom ezt az öt évet
magamról, a gyönyör héjából eltévedt
óráinkat kibontom, s mint pontos
fotográfiát, mutatom kolompos
mosolyom Neked,
de mögötte csend: a szerelem.
Tengertől és sárpartú pataktól jöttem
üres polcokig, könyveim a padlón hevernek,
nyelved vérpadjáról a szavakat lelökdösöm,
mert a testünk mindent visszavon
a tavon
kövekként zuhannak szét a tavirózsák
és tavaszi álcaként forognak az órák
kikelni, méreg vár születni bezárva:
hát marni és harapni kell
fogaink ragyogjanak
s csak július jön a kelkáposzták
bűzös levelén,
óvatos szürettel
itt van augusztus, íme, salakot szitál