TÖKLEVÉL

          Bezárulni,
mint a számlap, rám józan körök vigyáznak.
                                                      Azt mondom:
kő. El ne hidd! Avagy a mező hangjait hallod-e?
Halálig telünk haraggal, józan farkasok kövekkel, s a
                                                      haza
nem átall szeretni. Hamis szájakon csorognak dalok,
s a szinesztéziák kényszere: a túlpartot nem érő fecske
          fölbiztattatik.
Elérni túlpartokig, míg madárhullákat visz a víz
és dögbűztől hangos a tekintet, valaki elveszít minket,
dalárdaország! És a csontot is motozzák, bimbózik a
                                                      föld,
mint véletlen akna, mintha a tavasz benne lakna.
Bezárulni, mint a számlap, rám józan körök vigyáznak.
Mosolygok szétlőtt arccal, ahogyan partifecskelyukakkal
sárga part, mi alatt elfut zöld folyó, jó szagú.
Föllapátolok falakat, vagyok tökéletes pajor, bezárulok,
mint a számlap, rám a körök, mint vénkisasszonyok,
                                                      vigyáznak.
Növekszem, mint a hagyma, egyre kövérebb tavaszba,
biztosan lengek cérnaszálon, gipszmadár vékony
                                                      fonálon,
és bezáródom a változásban. Itt vagyok, mint az óra:
hazátlan. Íme galambjaim, kövérek, tetvesek, repülni se
tudnak, mindenféle gödörbe buknak. És elfut a zöld
                                                      folyó,
a vize reggel fehér, délben mély, és éjjel cserebogarak
kopognak fölötte, míg születik óceándörgéssel angyal,
pukkan szeszpalackdugasz-robajjal az éjszakában.
Halál ideje készül, időm szétgurul, mint a pénz,
rajta elrémülnek szegény farkasok, míg tűnődve állnak
a vadállatok.
          Elröppennek csőrös madarakkal.
Az országnyi ég, vidám keszkenő, fölém kövekkel
                                                      kifeszítve.
Néha csattog és röpköd, mint az ég.