A FEJEDELEM KÉRDEZ

Mi az ember, Uram, hogy úgy felmagasztalod?
Ülsz szomorú, bűzös bérletedben,
hosszú halálunk nézed, szemed se rebben,
ha eged haldoklik, vigasztalod.

Visszavetted minden bibliánkat,
büdös fészekké tetted a szánkat,
Téged valami kópéság rángat:
szavunk helyett reánk köpsz miatyánkat.

Jelentésekkel kövér az asztalod.

Apánk helyébe cigányunk lettél,
bennünket sosem szerettél:
görbe és kóbor lett az ember,

meddő most minden, mint november.
Ne kérdezzen, ki szólni sem mer:
mindeneket lábai elé vetettél.

Mindeneket lábaink elé vetettél,
s íme, nem a fogak halála ez,
nem torok-, garaté. Csak az ének csorbasága lesz:
dolgozik szorgos arató, Uram, Te senki lettél!

A rajzot kezem rajzolta, szereplő benne senki.
Csontgolyóból lesz földgolyó, tanítom magam teremni.
Mint pontos célokra szélledő héja, látok.
Te nem figyelsz, hát magam vigyázok.

Figyelem eged tekintetét,
kihúzom magam, nem adsz, ország és ember nem ad,
építek magamból forradalmat.
Figyelmet és hatalmat.

És szépítem létem át-meg-át,
mint gyártmányod, kinek elé vetetted
mezőnek minden állatát.