A FEJEDELEM VÁLASZOL

„... nélküled munka az és bánat.”

Már kifogyott az alázat, Uram, ahogyan ott
vizekben kevesednek halak. Egyetlen gyászom van,
magamért, magamért fekszem hanyatt. Zuhanok
gazban, muharban, földön, hagyom, a kék ég ledöntsön.
Cigányok adnak-vesznek, gyönyörűszépek, árnyékom
árnyéknál sötétebb. De az én gyászom elfogyott,
Uram, alázatomnak ára van. Velem piacolj, ha mersz,
Uram! Kereskedj kölök Ferenccel, ez európai
lelenccel. Már árnyék vizében álló vadak,
cigányharcsák és menyhalak várják ott, Uram:
föléjük erdőt, vizeket odahozzak! Ott a csontból is
elritkult az alázat, hazának ritkuló vázat, üres
vadont kicsoda nevezne?
Nélkülem szégyen ott a vadászat, munka az ott és
bánat. Ott a szó már csak másnapos büdösség, üdvösség
és igazság döglik a nyelveken, mint a gomba.
Hűségesebb már a hazugság is ott, Uram.
Míg az embernek története van, ők lesik lovaim futását.

Végül maradtam némaságban,
szavaktól fekete fészek a szájam.

Látom paripám futását, röpít erdővel, folyóval szembe,
szolgáló vadakkal, gyerekkorommal szembe. Nyugatról el
a tengerig léptet velem lovam, és velem keletre elrohan
a fellobogózott történelem.
Ha én, akkor tenyérbe homlok. Ha én, csak erek,
gépben elfoszló kábelek. Ha én, akkor magamra romlok.
Ha én, sem én, se más, csak a növekvő elmúlás.
Ha más, ám behangolt húrok, mikre vigyáz a kotta.
Ha más, a kulcsot valaki kilopta.
Ha én, akkor magamba fúlok.
Egy tudás van hátra, a véges szép tudása,

nem ütök senki másra!
Alattam Alföld és Mátra, fölöttem bokányi kékség.
Mintha őszben csattogó óriás ponyvát akarnék leszorítani
hasammal, ágyékkal, térddel, mintha pitypangléghajót
akarnék őrizni iszonyatban: ne kopaszodjon! Mintha folyók