ÉNEK

          Tudom, kit nevezzek.
          Magamban kit felezzek.
          Magamon: kin nevessek.
Folyó, ki a hosszú esőkben gyártod a bosszút,
fehér boltívek alól bámulsz föl
arcomra, a csöndre, míg időm a föld
beissza, és részegen kopog
bennem a gyermek béke,
templomok romlanak kerek várfalakkal,
és üresednek régi otthonaid.
Kopog bennem rég lehullt eső.
Folyó, házaidba már csak a részegek járnak,
csak a nyomorékok járnak aludni,
elszoktak a fohásztól, bár fohászkodástól
sosem, az éjszakát mint
aprópénzt dobják
arcod kútjaiba a nincstelenek.
A szádba hugyoznak,
arcod fölnyílt kútjait levizelik,
kiabálhatsz mészillatú csöndben.
Árnyékszékek lettek a gyóntatószékek, Te
Magad hiába bizonyítod,
a szolgaléttel csak iszonyítod azt is,
ki vízverte ablakban áll – a bámész –,
bámuló arcod keresve,
lesve gyermeki zivatart.
Folyó, tavasz zúgása, áradás maga, mély Folyó!
Hízol agyaggal, sárga partjaid arcodra
húzva, rügyezve döglött bokorral, püffedt
dögökkel rohansz, kidőlsz
a gátakig,
viszed a szénaboglyákat, marod iszonyú
partjaid, harapsz örökké
kövekbe, a határok súlyos
köveit kettéhasítod, sárszemedbe
döntöd a partokat,
tavaszi Folyó:
úttalan ár!
          Úszom gyerekek ijedésében.
          Csapkodok gyermeki félelemben.
Hagyom a mesék virágos-füves
történetét, hagyok mesét, elhagyok