Fölborulnak a vacsoraszékek,
és fölborulnak a szegény bölények,
Erdélyben vagy és vagyok.
A magam nyelvében hallgatok.
Hallgassunk legalább szépen,
falhoz fordított gyerkőcök
kicsike széken.
Némuljunk legalább szépen!
Ahogy döglik a Tó,
hallgat itt mindenki,
és minden elhallgató.
Hegyek oldala kopjafák alatt,
leszögezve a múzeumi-torz
temetők.
És ordítoznak a fehér templomok,
járkálok és járkálsz velem, míg
dadogásból támad fegyelem.
Boszorkatükröm, kicsike ikrem, jössz
csonkolt erdőkből készületlen,
mezítelen rohansz az erdőtüzekben, megállsz
hólyagos patakban, rettenetben.
Púposodnak tavaszi aknák,
erősödik benned a Szabadság, jancsiszöggel
utadat kirakják: Te szembefutsz.
A többi: kuss!
Irtáson gukkerolhat bárki, az úgyse tud látni.
Amputált fenyvesekkel teli a tested,
színes játék maradsz a gyerekszemekben,
álom vagy patakban, rettenetben.
A Megmaradást valahogy kilested!
Játék és rémület alszik szemedben,
onnét bárki más visszaretten!
Magyarázol
a Medve-tóban, a Gyilkos-tóban, Hargitában,
Duna vizében és a szégyenes Budapestben.

                     *

Van egy tilos szó: mintha
volna valami titkos
erkély,
hová kilépve lehetne nevezni
bárki virágot, lopva.
Mintha az igazságot onnét lehetne