A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.