MADÁR

[i. m. Beja Gábor]

Mesélni kell és félni kell         Nevedre megértél, csontodon és gömbölyűnek lenni kell,      isten siporászik. kiabálhatok mint lyukas madárszemek.                         újabb halálig, Kell az ingának járnia,                          szólítlak kokárdával, kell a súlynak hullnia –                                              lúggal, hulládon fényes drapéria.             dalárdás pálinkával, ordíts Behullt arcodba föld szakad                 most kölkeiddel és a virágok alatt.            MADÁR,                 Katalinkával! Koszlott mundérban ólomhuszár, kiben a halál föl- s aztán lábra állt, papír csónakból vezényled már vesztes nemzedéked, véletlen társaid! Isten geodétája, a mosolyt, e súlyos redőnyt lehúztad arcodon, a földmérő szalagot ráhurkoltad rémült idegeidre, amíg bénuló szádig az erek el nem szorultak s csak a hízó bombák űre nőtt agyadban, külvárosi sötétben, a betongyár óriás hörgőiben, az ezerkilencszázhetvenhatos bakák munkatáborában, a betonsilók homokdaráló iszonyatában, míg koponyád alól a képek     kiszöktek.       Mesélni      kell      és      félni      kell

MÁR
csak mesélni kell és félni kell!