ŐSZI FIRKA

Amibe végül belepusztulunk: a tétovaság.
kényszerű csoda
robbanás ahogy félbeszakad.
életünk tükrei között
csapódik ide-oda a tiszta ész
és a tiszta harag
meztelenségünk mégis megóvja
valami furfangos kaloda bár
fogunk sem bírja már a tiszta
levegőt.
erőt
csak a hazugok nevetéséből hallok.
          ócska gallyseprűvel kaparász ablakomon
örökké zsémbes ősz-anyó
zörgő szelek szaladnak
s fölkerekednek a fagy ördögszekerei.
galambok fáznak a képzelet
bádogtornyaiban.
forgok magamban dühösen
s mint a gubós rügyek:
kevélyen gubózok én is.
          leterít engem bármi szerelem mondom
puskás angyalkák rám pukkogatnak
hová rohanjak!
firkálom magam novemberi égre
tavaszi hóra augusztusi
lapuló vizekre.
én kipróbáltam a ravaszkodást rejtőztem füstfényű
látszatokba tavaszfényű sörökbe
én méricskéltem a távolságokat
miket magam veszítve bejártam
s hogy magamat mindig lássam hittem
fegyelmem mindvégig kitart
          megfordulok párát gyöngyöző falakhoz
tapasztom fülem:
visszhangtalan csendre hahózok.

[PALÓCFÖLD, 1981]