HA NEM VERS, HÁT LEGYEN

Ó, micsoda Holdak ezek
véred lóduló hullámain!
Estémben világít a tested:
vetkőzik arcom, álmaim
Áradó, lassú hullám, sötétedünk,
és lázadó testünkben hull a hó.

... és szemeddel, kérdező
mosollyal, mint őszi mező,
záporral múlik gyönyörű arcod.
Hajlik a semmi fű, törik.
Judit, már csak a szemedben:
pimaszság, hazugság kussolhatik.

Csak a támadástól szebben
jut el a kéz a homlokig.
Ahogyan szeretlek, kegyetlen:
minden szavad a nyolcadik:
a hét szó lakatlan,
vigyél vissza a holtakig!

Bordáink alatt jár az inga,
keményít ez a régi kékség,
ringanak kajla tengerek, s mint a
szétlódult sötétség,
alvó kezünkben az éjszaka
fehér ezüst, sötétkék.
Vagyok csontodon a hártya,
masíros seregben részeg baka,
biztos ujjaid között aduász.
Leszek zsíros kenyér, utolsó
kártya: mi életed azután kigyártja:
nehadonásszutolsókártya!

Fölirat nem lehettem,
vidáman legyünk helyettem
ketten. Lehetnék a vér, szomorú
páncél, ónszínű vért.
Kit mindenki néz: Te látod őket,
meztelenséged gyilkol gyülekezőket.