DOBOGÓ-DŰLŐ

A vízre lejtő partokon
föld-sebe-ember ballag,
zizzen a tisztás, elsimul.
Honnét van vére a halnak?
ámul föld-sebe-ember.
Kezemen véres kopoltyúk,
honnét hull este a csend,
drága gyermeki szoknya,
mintha suttogna isten,
e távoli tenger?
Az erdő derekáról letolja
a susogó estét,
kedves szerető a testét
dörgöli holtak arcába,
árnyéka hanyatt-arcomon,
fölöttem hasa és lába.
Azután a folyó halott!
az elfogyott vízzel maradok,
megáll föld-sebe-ember.
Az öngyilkos földdel,
elmúló folyóval vagyok,
teknős vár fehérült háttal,
sómarta gerinccel
nevet a partra.
Isten az időt elvetélte,
másvalaki idejét
mesélte,
miért járkálnék késsel
és miért, ha betlehemmel?
Az őz szeme miért ezüst?
kérdi föld-sebe-ember, míg
csurog szénaillatú vér,
élesedik cserepes sár.
Húsomat rázza
ingyen-volt időm: hiába!