SZÍNCÁPA

Eredj kisfiam játszani – mondta az anya –, fogócskázz kicsit az életedért. De ha ravasz leszel, az se baj.

SZÍNCÁPA

a régi bérház akváriumában,
mélyülő estéket őrző udvaron,
ahol gangok közt szűrődik alkonyat –
Színcápa lomhán mozdul a gyerekzsivajban.
Hűvös árnyékként körbefordul,
aztán megint és újra körbe,
– gombóc forog a gyönge vajban –
évek múlnak így sejtetlenül:
életünk hull a megvakult tükörbe.
Iszkolsz harangos zoknival,
pántosnadrágban, sikoltó rémülettel:
szívedre szorulnak árva célkörök:
te vagy a megszökött kölök,
örökké rohannál körbe-körbe.
Szép volt az az idő,
gyerekkor, indulók, szibériában fürdetett
szocializmus: megmaradtál,
anyád sem vétetett el,
          magadra maradtál:
          mint a hymnus.
Színcápa abba tép bele, ami nincs,
abba, ami nem volt. A legszebb mindig
a sosemvolt, és persze az sem érdem:
hét-szín szédülés fekete-fehérben.
                   Felnőttünk:
                   tündér eszünk van: isteneknek.
                   bennünk nevetnek hűség, arányok.
                   Vagyunk szétkoszlott eretnek:
                   mundéros árnyak, belül igyekvő parányok.
Csak az a szín nincs, amivel
a Cápát lefizetnéd, hogy csak játék ez,
az se mentség. A szívedre pántolt szabály
sosem lazul. Ott áll középen,
hullám-sötétje szemedbe szúr,
meglódul, szeme se rebben.
          A kavics is fekete
          izzadt tenyeredben.



2 hozzászólás a(z) “SZÍNCÁPA” bejegyzéshez

  1. Drága Úr! Hogy is mondjam? Megkapó és megható minden, amit ehelyt láttam! Számomra nem “elgondolkoztató”, mert mindaz, amit írsz és rajzolsz (vizionálsz és gondolsz stb. stb.), valahogy velem van, nem mint gondolat (vagyis nem kell külön gondolnom rá), hanem mint egy állandó érzés. Talán ez nem is véletlen, hiszen nagyjából egy korosztályba tartozunk, és hát, vannak nekünk élményeink (meg emlékeink). Épp ezért még csak nem is “véleményt” írok, nem lehet véleményem arról, ami napi szinten megélt és továbbélhető (vagy mint továbbélés: eltemetendő), nosztalgikus-vizualizációja annak, ami, most, amikor például levelet írok neked (a virtuális palackpostára bízva), árad-apad-működik bennem. Sokszor átélem veled (verssel-rajzzal), ha nem is a nosztalgiát, de a saját dackorszakomat (az ellenszegülő nosztalgiát) , és jó újra dacosnak lenni, mást mondani, talán épp annak a rajtam naponta elhatalmasodó életérzésnek, hogy minek és mire is mondanék ellent, van-e még értelme a miértnek? Talán van. Talán ezt fogom (nemsokára) megérteni.
    Aztán: hozzád járnék alázatot tanulni? És hogy jön ide Nakonxipán? Ez jutott eszembe! És kié, Gulácsyé vagy Kormosé? A kép vagy a vers? A vers vagy a kép? Ott hull a hó, tél van és hideg, mégis oda vágyakoznék versek-képek olvasásán-nézésén túl? Túlnan mi van? Azért erre is adsz tippet. Meg hogy jön Nakonxipánba J. Attila? Mit is olvasok én ki tőled-belőled? Mit látok az olvasatban? És közben Freddie Mercuryt hallgatom (mert te hallgatni is tudsz), na, meg nézem. Ő is ott van Nakonxipánban.
    A könyvek (borítók stb.) pedig csak egyszerű, randa hétköznapi irigységet keltettek bennem, abban ugye, semmi líra nincs…? Mármint az irigykedésben. Így értettem. Mert hogy egyszerűen elájultam!!! Mi lehetett volna más reakcióm erre? Csak az irigykedés! De azt nagyon alantasan-emocionálisan teszem. Viszont folyamatosan. Jó!!!
    Egyelőre ennyi az érintettség, most így elsőre.
    Böbe

    • Kedves Böbe!
      Hát én akkor mit mondjak mostan? Én vagyok meghatva, hogy átnézted a honlapunkat, hogy szántál időt a verseimre és rajzaimra. Azután pedig olyan pontos, sokmindent átértő képekkel keveredtél ki ebből a szanaszétből, amilyen pontosságban én mindig is bízom. És ezeket a képeket le is írtad a leveledben. Köszönöm.
      Az irigységről meg annyit: az bizony kölcsönös, sok munkád láttán mondtam magamban, hogy ‘na! nana! nanana!. Sokat segítettél így nekem. Szóval: nagyon köszönöm!
      István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.