KEMENCEI ESTE

KEMENCEI ESTE

Szemem fölisszák éjszaka madarai,
reggel hull hajnalra:
fekete tollak lepik kertemet.

Engedlek világ, eltemet pókfonál,
mit tartottam az Idővel erősen.
Magamra hullok ismerősen,

magamba fúlok, ahogy a létezés
magának akar megmaradni:
leszek innen és túl is egymagam.

Jó lesz a létezést magára hagyni: hallatszék
vizekben delfin-fütty, bálna-szó, adósságomat
kedves cetekkel egyszer visszaadni tetszene,

mert a szerelem tízkörömmel-százkörömmel
minden sárból, minden éjszakából
ezerszer, ha kell, kikapar, föltemet.

A kert enyém, övé, hull a fűre napra-nap.
Kertünk szerelmünkkel megmarad:
az öröklét vall kudarcot, ha nem.



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.