A hitre érdemtelenek során elásva
a kerítés hosszában, talán belül,
ha Villonhoz sodor a konok szerencse

ősz van. tél lesz. ól-menedékhez
szorul a lét a nemléthez.
aki fél, sose kérdez.

föld alól léckeretes ablak,
végső blende zörren az égre.
lent bordám ívére hull kezem.

rámcsuktad uram részvétlen eged,
havazásodban a nemvolt kéreget,
vagy, mintha bárki lennél.

elfordulok, süllyedt hajó – kérdezem:
fiókodból elő miért vettél, ha sose szerettél,
szerszámnak se voltam jó

soha.
te suszter se voltál.
csak álságos, vidám mostoha.