ÖRÖKTÜKÖR

Szövegmezők, -katedrálisok

ÖRÖKTÜKÖR

          Molnár Istvánnak

béke van:
csontok maradéka.
fölkarcol, elsimít
az ömlő jelenlét:
összedől,
helyben szalad
a létezés elől a nemlét,
– amíg egy dobbanás
szíventalál –
egy dalt dohog
a föld alatt aluvó
szőlő-
tőke,
indázó jelek
– mindig minden egyremegy –
minden betű egyetlenegy,
önmagában a legszebb rajzolat:
ömlő jelenlét, karcolat
megint, ahogy az üvöltés elegánsan megint,
rádszól, miközben kibillen a táncból,
Isti,
miféle tánc, amiből kiléptél?
azt mondod, hö? amíg tenyered
jézusos köröket rajzol?
mi az, hogy
egy mosollyal elalszol?
és itt?
ami megmaradt,
azzal mi van –
magunkra maradtunk sokan.

vigasz, biztonság voltál,
a jelenlevésig kezemre holtál.
egyszer elfogadtál tőlünk egy ebédet,
– Judit üdvözöl –
engem éltet.



6 hozzászólás a(z) “ÖRÖKTÜKÖR” bejegyzéshez

  1. Szia István!
    Örülök az új versednek.
    Olyan gondolatokat, érzéseket fejtegetsz amiket magamba nézve megtalálok és felismerek.Szerintem jó a költemény, olyan általános sejtelmeket ébreszt bennem ami valószínüleg ma másokban is megrezdül.
    Gabi

  2. Szia, Gabi!
    Köszönöm az írásodat. Szegény Molnár Istit a múlt hét keddjén temettük, talán a legjobb barátom (és mesterem) volt azzal együtt, hogy hihetetlen eleganciával tudott mindenkit távol tartani magától. Engem is. De tőle tanultam a szakmámnak a jórészét, leginkább azt a hozzáállást, hogy semmi bonyodalomtól nem szabad megijedni, ha hozzálátunk a munkához, akkor az tutira meglesz.
    István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.