MADÁRÚTON-ÁTIRATOK

Valamikori magadra visszanézni a jóslatnál ingatagabb.

MADÁRÚTON-ÁTIRATOK

          VESZTEGLÉS

Folyó, mezőn végigcsapó ostorzuhanás.
Szállongó ezüst. Vigasztalás.

Tenyeremen fekete kavics, ajándék:
vízcseppnyi hűvös a fészke kezemben.

Fák állnak derékig gazos homályban.
Fülel az élet partravetetten.

          GÖDÖR

Kútmélyben alvó vödör.

          A KERT VIRÁGAI

Apró jelek, zene zöng.
Kezemhez-kedves, lusta pók leng
a délután fonalán:
süllyedést hozó csönd, bent.
Amit feledek, nem bánt,
bont ezer hajtást a lélek,
süllyedés a perc:
ész nem indít, bokra célnak, indulatnak, vésznek –
széteső kép, elvész álmomban, a létezés
gallyainak ága-bogában.
Bíró nem dönt semmiről,
létemről foszlik a gond.
Egyetlen ablakszem a kint:
sugaras templomfény, hang.
Meglódul álomi zengés:
a harangszó átremeg a kert bókoló virágain.
Jöjjön álom lázadóra, megalkuvóra,
a házfalon már az éjszaka hűvöse bomlik.
Kattan és lép az óra.

          CSENGETTYŰK

Szitakötők szólnak utánam,
gyermek-idő játszik a vizekben,
az sírjon csak, aki hazátlan!

Sosemvolt-örök délelőttön
hagyom, a kék ég ledöntsön.
Nekem a halál ismerősöm.

Csak az sírjon, aki hazátlan,
megvagyok minden halálban,

folyók, erdők harangja kongat:
láttam a Napot. Láttad a Holdat.

          TÉL

Hóhullásban kánya visong a télben.
Gallyak fekete-fehérben.

Lebeg a kánya, vörös pelyhet, rozsdás tollakat hullat,
az ágak szememre fakulnak.

Billeg, lebeg a kánya, keményebb, feketébb lesz
az eget markoló ág-bogak hiánya.

Lebeg a kánya időtlen, bogarak, giliszták
mindenféle pockok rágják magukat lejjebb a földben.

Moccanatlan libben a kánya: halott nagyapám
kilépdel gyerekkorom eltévedt havára.

Hull a hó, távoli nyarakról
eltévedt kánya visong a télben.

Az erdőre ballag nagyapám.
Igazi balta villog kezében.

          GYŰRŰFŰ

Kopjafák tücskös mezőkön: mintha
a szívünkön növekvő gyász feszítene.
Nem volna-e jobb végre vadak vackára,
füvek közé a cserjés tájba visszahajolni?

Mint rétek vigyázófái félkopasz pitypangok,
surranó egerek fölött:
zászlókat lehetne már hozzánk kötözni.
Fehér a gyászunk, mint a megmaradtaké.

Éjszakai ködök rongyait lebbentik ránk a hajnalok,
erősek vagyunk, emlékezők,
elég erősek elbírni idegen szelek suhogását.

Országnyi lobogó zuhogását is megtartanánk.
Így csak mint akiket fejfának állítottak
egy újabb kor elé az elforgó századok.



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.