JÓZSEF ATTILA

Az ég könnyű vásznán áthúzod kezed,
a szélben repeső-kéklő ruha fonákján
ujjaid árnya átszalad:

állsz az égbolttá dagadt
szappanszagú lobogásban árván,
mindig-csak-mindig egymagad,

ki egy ország csillagzó fattya lettél,
aki itt sose kellettél, akit nem szerettek.
Te engesztelhetetlen szívvel szerettél,

hiszen tudtad, az odaát mindig-
csak-mindig odafönt van
az embertől elhagyott gyönyörű rendben.

Mosolyogsz, fogod a Teremtő kezét,
ő átfogja vállad, ballagtok valami tavaszban.
Boldogok vagytok mind a ketten.



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük