IRTÁS 2.

          exodusz szakadatlan

Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.

Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:
Csak ne így érjen a tél, ne itt!

Lombjuk vesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!

Sötét vér szalad szét, szárad a földön,
feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!

Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük