IRTÁS

 

 

A tisztáson rég nem hallik
fejszék zuhogása.
Hűlt kaszáló, holt füvek illata
üli a titkos réteket.

Erdei lapos, valahai rétség, ahol
süppedt szénán tapos a róka
és a berekben alszik a víz:
lomha ereken vakítón ül a Nap,

lassú nádas kíméletlen kése
szaggatja fényét.
Megállt hullám alatt békák,
csíborok alszanak, míg föl nem vered

az isten feledte kerteket.
A fák fojtotta ligetből a madarak halála
más földekre költözik, csak tágul
az erdő, önnön hiánya szorítja szét,

egyre kijjebb kövéredik, míg ritkulása
füvek élével jut el a véredig.
Akkor az izzadás végleg lefoszlik
a zengő kaszanyelekről.

A hiány, mi megmarad
az öröklétből örökre. Eldől:
ideje van a semmítő ősznek.
A lombok is végleg elköszönnek

s ha az utolsó levél a földre hullt pörögve,
az ég végleg üres,
Isten, ez asszonnyá lett fáradt dizőz
utószor körbenéz, rád szól: magadra vess!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük