HA

HA

Ha a völgy legmélyéből, a szétholt, pusztuló ágak kusza kosarából
indulsz fölfele, és a jégvízű patakban rohadó iszamos
levelek alól fölnyújtod markod a sötétből, kezedben apró jéggöröngy az ég,
közel van, arcodba bámul az isteni üvegszem,
ámulva kérded: hova még! –

ha

lesöpröd az idő- és szerelemszülte rákocskákat karodról,
a nyarakat-őszeket túlélt patakot mint ezüstkorbácsot
felröpteted, kéredzkedsz a nyár örökké zöld dombjaira,
ahová búzakeresztek feledték istent – és térddel-lábakkal-tüdővel
kapaszkodsz ki a létezés-múlás hasadékaiból,

ha

indulsz szakadó tüdővel föl oda, hol csak a halál nő, mint okos füvek,
eljutsz a szűkülő lélegzetig, látod a szólító eget, ahol hull
a sosemvolt hava: és a tenyeredbe igazult gyöngy az ég,
míg lépsz szűkölve mind magasabbra: akkor látod: az ég tágabb,
hatalmasabb, és messzibb, mint volt valaha: a békítő soha!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.