VISSZA

VISSZA

Egyidős voltam a mindenséggel,
nem foglalkoztam kezdettel-véggel,
voltam folyók és más vizek, a hegyek
– göndör nyájaim –
lustán kolompoltak az idő hullámain.

Nem szűnő nyárdélután voltam akkor,
végtelen jelen voltam csak: gyerekkor:
fogtam halat, táguló szemébe néztem
– láttam a szíve belsejét –,
haldokolt, mégsem enyém a szégyen,

láttam a szívem belsejét, halak szívével dobogott.
Csak a hús, a kötelező létezés volt a kotta.
Azután lett a most. A most a szívemet kimossa,
tapossa húsom a Volt s a Már –,
nem vagyok farkas. Sem göröngyöt hajtó bogár.

Az idő azóta a vizekre ráfagyott. Hagyom.
Halott már minden vallások minden istene.
Egyetlen hangon szól egy végtelen zene,
dermedt vizek bőrén vallomásokként áll a sár.
A madár hóba fagyott lépése vagyok: a nyom.



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.