GURUL ÉS ÁLLAT

GURUL ÉS ÁLLAT

szánalommagyarázat Ami gurul, bármi is, feladta ellenőrzését a súlypontja fölött, a lent és fent értelmét veszíti, ami gurul, kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza, feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek, míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik, megáll. Az a vég.

Az állat nem ellenőriz semmit, élete egyenletes. Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak, ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben létezik addig. Van. Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrrel, sintérrel, böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni, hiszen nem ellenőriz semmit: négy lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült égtájakig, szemei egyetlen ég-üvöltés, míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll. Az a vég.

Egy végesebb van: a KETREC.

HÉZAGÉLET

         a meg nem váltók dala

1.
Húsomra hűlt kések a napok,
ereimre szoruló fogas csatok
az esték, de élni hajtanak
a mégis megérkező hajnalok.

Vakít-közelít valaki álmomban,
gyárak vég-üvéltésében hallgatok,
járok híd alatt ferde járdákon.
Szívem a dobhártyámon dadog,

mint aki mindent elenged,
a nem-tettet s a tettet,
aki magára zárva tócsának
tetteti a tengert. Az árva.

2.
Tetszhalott sorok, kik meg nem születtek,
abortált szavak, kik áldozatai lettek
véletlen bajoknak, ahogy az utcasarkon
gyilkosok lépnek elém,

és ütőerembe üt a gondolat,
ahogy egy köznapi teendő észrevétlen
szétdúlja az éppen-létezést
s az orgyilkos kacagva nyomja a kést

torkomra, hol a szavak majdnem
életre keltek. Nem vagyok vétlen,
vagyok a meg nem írt dalok:
az el nem mondottak, az el nem énekeltek.

TÉTEL

(Mohai V. Lajos Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára)

Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába
s az örök őszben – Isten halálsorán – f
ák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.

Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor.
Szélfútta diólevélbe csavart báb a gyerekkor.

Mi volna bíztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezerévekben kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, arany pénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.

Halottas inged
kivasalva vár – ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sisto-n ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?

Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?

Az örök város felett kerülőutakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.

Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.

GULLIVER SEHOVÁ

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.