NAPOK ÁRA
(a munka, mint utolsó nosztalgia)

láttuk a gonoszság torkát,
felvágtuk az utolsó tortát.

bábuvá festve öl le az este:
az éjfél ölre fordul a sötétnél.

foszlott hajjal vés a hajnal,
üvegtáblák törnek részeg robajjal.

másnapos kedvvel küld a reggel
visszahullni, a mára visszamúlni.

gallyazó munkára holnapba hullni
szalad az idő: ócska spulni.

véredet eladni, árulni: fillér a léted:
múlásod hiába kérded,

dolgoztál, hiába hajlott a térded.
hajolj most ingyen. Úgy ni!

HA

HA

Ha a völgy legmélyéből, a szétholt, pusztuló ágak kusza kosarából
indulsz fölfele, és a jégvízű patakban rohadó iszamos
levelek alól fölnyújtod markod a sötétből, kezedben apró jéggöröngy az ég,
közel van, arcodba bámul az isteni üvegszem,
ámulva kérded: hova még! –

ha

lesöpröd az idő- és szerelemszülte rákocskákat karodról,
a nyarakat-őszeket túlélt patakot mint ezüstkorbácsot
felröpteted, kéredzkedsz a nyár örökké zöld dombjaira,
ahová búzakeresztek feledték istent – és térddel-lábakkal-tüdővel
kapaszkodsz ki a létezés-múlás hasadékaiból,

ha

indulsz szakadó tüdővel föl oda, hol csak a halál nő, mint okos füvek,
eljutsz a szűkülő lélegzetig, látod a szólító eget, ahol hull
a sosemvolt hava: és a tenyeredbe igazult gyöngy az ég,
míg lépsz szűkölve mind magasabbra: akkor látod: az ég tágabb,
hatalmasabb, és messzibb, mint volt valaha: a békítő soha!

ÉLETEM DELE: 1990

ÉLETEM DELE: 1990

Éltem lélekvisszafojtott időket.
Lávaölelt burok voltak a szavak,
így voltak mégis ismerősek:
okos szívek morzéztak
mohos kőpáncél alatt.

Most falak igazulnak részegen-dőlten,
az ablak alatt lépkedő fák is igazak.
Lélegzet páráll templomi csödben.
Nyalókás-indulós zene üt odakint,
kőhideg csönd van idebent.

Szemembe dől az ég. Itt vagyok,
Uram! Itt vagyok: idelent.
Vagyok, aki Téged szolgállak:
vagyok a torkodra maró állat,
kit szívedre szültél: idegent.

Mint kertedben sarad, fölszántom
hamis váltóid, papírlapod.
Ifjú akácból ácsold bitód,
üsd le földedbe, akkor megfogan:
rügyezünk rajta egyedül. Sokan.

MAGYAR ESTE

Éj-húsát vesztett szürkület:
uszulnak utánad kutyák.
Életedre tették létüket.
Közös velük a rémület.

Hálóba bukott madarak vergődnek
a perccé szűkült időn keresztül,
szívszűkület van, menekülés van,
bénulás van itt mindenestül.

Szívküret: sárban kaparnak
a ráderesztett ebek fáradatlan,
te ismered legjobban lelküket.

Követnek süket, akácos áradatban.
Szemük bólogat, világít sötét mesékben,
országod fényes, békés. Lakatlan.

VISSZA

VISSZA

Egyidős voltam a mindenséggel,
nem foglalkoztam kezdettel-véggel,
voltam folyók és más vizek, a hegyek
– göndör nyájaim –
lustán kolompoltak az idő hullámain.

Nem szűnő nyárdélután voltam akkor,
végtelen jelen voltam csak: gyerekkor:
fogtam halat, táguló szemébe néztem
– láttam a szíve belsejét –,
haldokolt, mégsem enyém a szégyen,

láttam a szívem belsejét, halak szívével dobogott.
Csak a hús, a kötelező létezés volt a kotta.
Azután lett a most. A most a szívemet kimossa,
tapossa húsom a Volt s a Már –,
nem vagyok farkas. Sem göröngyöt hajtó bogár.

Az idő azóta a vizekre ráfagyott. Hagyom.
Halott már minden vallások minden istene.
Egyetlen hangon szól egy végtelen zene,
dermedt vizek bőrén vallomásokként áll a sár.
A madár hóba fagyott lépése vagyok: a nyom.

HÓRÁK IDÉZÉSE

HÓRÁK IDÉZÉSE

 

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a sértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

Van?

ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER

Öröktél: elmúlt november
Nagy Gáspárhoz

Bevonjuk az eget:
óriás vitorlát.
Horizontunk
póktojásos kulcslyuk.
Volt egy ország,
milyen ország?
Merre volt se tudjuk.

Tépett sebszél,
légző hiány,
körötte úsznak
üktető homokpadok
és áttetsző vásznak
tettetnek vérző lobogókat.
Megolvadt
puskagolyó a szívünk.

Bevonjuk az eget:
körömmel tépett
zászló a holnap.
Szívünkben az erek
rozsdás szögekké hajolnak.
Október halott.
Arccal lefelé fekszenek a holtak.
Nincsen holnap.