A BAROM

A BAROM

Künn áll az esőn,
mint nemtörődöm istenek.
Hová mozdulna, minek?
Áll a hideg záporba forduló mezőn,
ahogy a háttal kiváró
csorda: fülét se billenti,
áll az esőben.

Ürgék, pockok futnak gyülekezőben,
esik az eső időtlen, esik, esik, hull az ég.
Gomba nő, ködbe bújik az elmenő,
s ahogy növekszik benne a messziség,
viharkabátként újra nő bőrére
a húzó hiány, a sár:
abból volt elég. Tábor. Lét-töltelék.

Lenne bármi égesés. Elmenőben.

TARTOZÁS

TARTOZÁS
Dul Károlynak, Lovász Rácz Piroskának

 

A záporos, sáros esték
küszöbén elgáncsolt holna-
pok voltak a jelenlét.

Mintha az elmúlt nap
a másnappal összehajolna,
mintha az éj magába holna.

temetetlen nappalok virrasztják
az estét: látszottak csak,
voltak a lét és a nemlét:

bábu, angyalnak szarulábú,

ördögnek szépszárnyú tollas,
szemükben a megtartó kérdés:

hol lesz: az öröklét hol lesz?

KARÁCSONYI ÉNEK

KARÁCSONYI ÉNEK

2017 itt tolvajjá lesznek a hűségesek.
hitek vesztőhelyévé lett ez a földrész.
szép volt a szép és szebb a szebb.
az elítélt utószor látva körülnéz.

kezével nyitja a létére ütött sebet.
azután menekíti, mesékkel átszőtt
ingébe rejti, lopja a déli harangszót.
mert a harangnak szólnia kell.

ahogy csak a halott madár énekel.

MEDITERRÁNÉUM HULLALÉ

mediterránéum hullalé

Az ember – a szépkörmű –
haját fésült ívekre bontja,
európai bálokban töltekezik,

indulókat hajtogat krepp-papírból
és szemfödelekké dobolja
a kétszer örökölt lövészárkokat.

Aztán a tömeggyilkosságok árkai
vízmosásokként futnak
a hullákkal tellő tengerig.

Csak az Isten bóklászik másfele:
gipszparipáit lovagolja
az elforgó zenedobozban,

majd pedig mosakszik és nem múló
szagok szivárványillatával
kövéredik megintcsak a tébolyult tenger,

a földközi.

OK

OK

csillagok kihűlnek
űrök hegedülnek
verebek tyúkok
elülnek

varjak alszanak víz fölött
állanak bőszárnyú ködök
hallgatnak híves
ördögök

vizekben bálnák zenélnek
hallatszik füttyös delfinének
amíg vannak oktalan
elélnek

láva-ölelt lelkek kerekülnek
mindenek helyre kerülnek
csak a szerelem menekül
meg

EURÓPA BELEHAL…

Európa belehal abba, ami…

 

az újjászületés volt a vég Itt van a világ ősze,
a fa véres madarat hullat.
Tél lesz, örökre magtalan,
meddő és végleg tavasztalan.
Isten rohadó gyümölcsben
hemperget mindannyiunkat.

Mert minden gyónást
eltérgyepeltünk,
minden szavunkat, ha igaz volt volna is
visszavettünk,
igazolás sosem volt a tettünk,
csak a históriás isten zúgott felettünk.

Minden éneket elénekeltünk,
imáink életre holtak Európában:
dürendál, excalibur, attila-kardja
lettek istállók falába, vályogba rejtve
hazátlan, a magas egekig elfelejtve.
Daloltunk: semmi lettünk.