AZ ADOTT PILLANAT

AZ ADOTT PILLANAT

Mikor a télben kipányvázott barom,
kinek csűdjét, farát farkasok marják,
és kifordult szemfehérjével
világítja be a rettenet éjszakáját.

Mikor a térdre zuhant ég sötét vásznai repednek
és a véres nyál korbácsként csap vissza
a rémülettől szétnyílt orrlyukakba,
s a dobogó testet a születés-pokla föliszza.

Amikor a belátott halál elfogadása már
visszavágyna a jászol vasához,
szénakérődzős, macskás, tyúkocskás csendhez.

Akkor öltözd le a húst magadról,
mert itt már a nemlét határoz. Voltál.
Hiába védekeznél: a Most a Nem lesz.

KEMENCEI ESTE

KEMENCEI ESTE

Szemem fölisszák éjszaka madarai,
reggel hull hajnalra:
fekete tollak lepik kertemet.

Engedlek világ, eltemet pókfonál,
mit tartottam az Idővel erősen.
Magamra hullok ismerősen,

magamba fúlok, ahogy a létezés
magának akar megmaradni:
leszek innen és túl is egymagam.

Jó lesz a létezést magára hagyni: hallatszék
vizekben delfin-fütty, bálna-szó, adósságomat
kedves cetekkel egyszer visszaadni tetszene,

mert a szerelem tízkörömmel-százkörömmel
minden sárból, minden éjszakából
ezerszer, ha kell, kikapar, föltemet.

A kert enyém, övé, hull a fűre napra-nap.
Kertünk szerelmünkkel megmarad:
az öröklét vall kudarcot, ha nem.