ITT ÉL. MÚLIK EL

ITT ÉL. MÚLIK EL

Itt él. Múlik el. Ki tudja, miféle fattya az Időnek,
ki vihogva repes éjszakák sötéten fénylő síkjain.

Ő a mező, fölfelé bámuló, horizont-ívű szemgolyó,
kire éles jegével szitálva hull az ég:

fölnyílt tekintet, pucér, szemhéjtalan.
Szárnyakra feszített védtelen hártya,

gyerekek sárkánya szaladó erdők fölött,
drónja a viszketeg mának. Szomjas mohából zuhogó vér:

a föld ereiben fölfelé szivárog óriás Napok napsütése,
öli-tapossa hanyatt dőlt szántók mezejét:

végez pásztorral, szelíden csörömpölő gulyával, nyájjal,
kikből nem marad más, csak a furulyaszó.

De a furulyaszó – a munkátlan – mindig marad:
bár a csukódó idő köréfeszülne ellene,

s míg mindig-volt hitek kaszabolt füvekként széthullanak,
ahogy az erdőtlen maradt madarak éneke megmarad,

a pásztor és nyáj nélkül maradt árva furulyaszó
hallszik az éjben. Csak az marad, végső űr, végső zene.

FOGÓCSKA. TILOS A HÁZ

FOGÓCSKA. TILOS A HÁZ

Végek bevégződnek, kezdetek
megállnak. Ami él, álmába fúló állat:
fészkére búvó univerzum,
ki sejtetlen éli létét.

Lágytojás kivájt kalapja:
ringunk a múlás asztalán,
időnket tapossa keljfeljancsi,
régi racsni, égi metronóm.

Míg sárba dőlt partjait mossa,
a folyó sem tartozik mondani,
fölfordult hasán miféle
másolattá lett egeket cipel.

Tükör a létezés odalent,
isten odafent kiszámol:
ipi-apacs, te jössz! – és akkor
a partig kell menni el,

mert végek végződnek, kezdetek
megállnak. De álmodik fészkén
a vadállat, s amíg alszik, a csillagok
álomi sebességgel állnak.