A KULCS ÁTADÁSA

A KULCS ÁTADÁSA

Már homlok- és halántékforma
tenyerem. Homorú bomlás és
szándék. Sötét kismadár, ajándék,
kapaszkodás, szakadó köröm.
Galamblövészet.
Vele a valót kettétöröm.
Ahogyan pusztítjuk a készet,
sashalászat egy biztos célkörön.

Áron az igazzal játszhat.
A lévõ lesz játéka
és munkája a látszat.
Rángatjuk istent a lábánál fogva,
aztán majd ránk dõl ropogva, ringatjuk, mint
órjás kilincsen tejfogat cérnaszálon.
S ha addig eljutunk, már
mire is vigyázzon?

[Mozgó Világ, 1990]

lovag

KERESZTELETLEN

KERESZTELETLEN

Nem ért keresztvíz sosem.
Azokban a minden értelemben
isten nélküli időkben nem akadt

egyetlen nagymama sem,
saját, vagy másé akár,
ki ellopott volna oltárhoz-paphoz
bármi templomba.

Nagyanyám vallásáról annyit:
a kemencéből kivett újkenyér fölött
keresztben kétszer áthúzta a kést.

Volnék, ha volnék: református.
Nem találtam utat – rést se –
a fölém boruló mindenséghez,
hallok odafentről néha kaparászást.

Volnék, ha volnék: református.
Fehér templomfalak és sötét szószék,
sűlő emberhús ízében,

izzó korona pántjában paraszt öröm.
Föltépett köröm számomra a vallás,
mi ember építette óriás meszelt terekben
növel vércseppeket.

Így élem az örökkévalót:
magány nincs nagyobb
a végiggondolt gondolatnál.

ujronafo