TIZENKETTŐEGYTUCAT

TIZENKETTŐEGYTUCAT
          (hágja a buta a huncutat:
          a szabadság és igazság szavaktól pedig
          elköszönök)

Volt az egy: az Egy.
Holtan született a kettő.
Ikre a meg se lett
kettővé teremtő.

Az egynél pontosabb
arcom a nincsen:
ha volna valami nemtő,
ki fölfénylik a sárgaház-,

a sárgaréz-, a hullaház-,
a sárgaláz-, a halálsor-,
a sosemvolt-, a sosemlesz-,
a hóhérkötél-, a megaláz-,

a szerelemütés-
bilincsen,
ki ablaknál állva időz
egy réges-

régi délután levágott
méz-arany tincsen
és a kívülről nyitott,
belülről lezárt kilincsen

– mihez kezem mindennap
minden óráján közelít –
a kézhátra fényt hajlít
mint kattanó relé,

ahogyan óceán mozdul,
és térdelek reggele elé:
hajnali négy van, amikor jön
a mindig megjövő végzés,

mikor megtudom:
kivégzés vagy kegyelem
a rendelt ítélet, légzés
vagy sohatöbbé légzés:

amikor megtudom, mivé lett
a pálinkásüveg sorsa, amit
a kálvin-téri tócsa borzas
hátára bíztam a napfölkeltével:

vigye, süllyessze, dobja:
a végrehajtás zuhanására
bízza az utolsó gyönyörű hangot.
Üsse a végső harangot,

mert az áldozat van:
egy (Ő): a Halott.
Áldozat-volta visszavonhatatlan.
isten – a vitathatatlan – azért van,

hogy minden szavamban leintsen:
a Gyilkos jutalma az Élet,
mert bármi az ítélet,
az áldozat: Halott.