A SZARVAS DALA

AZILUM

Marad. Megmarad.

Késsel
cinkosok néma ereim. Éjfélkor
a Dunához térdelek,
arcomra pacskolom a Holdat,
nehogy összetévesszenek
valami ártatlannal.
Hová cipelnek éjszaka kései, utak,
hová még lejjebb? az ország útjai alá,
gyökerek alá
az idő vázaihoz,
szerelmes kövekig, hová?
Fölvet
hétfői hajnal,
csattog iratos zászló,
szárba szökken a rozs is,
hiába: nyár van, a sínek sem
tépődnek fel zokogó
vonatok előtt.
Az ismerős szélben
cédulák szállnak,
ismerõs szélben libben a rozs:
papírcsákós szentek szaladnak
utánam: megállni! megállni!
Hazám, vívhatatlan nyaradban megállni:
hangjaiddal sötétül egybe a szívem.
A folyó sebeihez gyárak szegődnek,
nagybetűs falakhoz csehók
s a gépekhez részegség szomorú harlekinjei,
sárga estéket viselnek arcukon, csontig
hűlünk erős nyaradban.
Mélyeidből előkotornak
szavakra leső büdöskirályok, mintha
magam elloptam volna!
havat kiabálnak szemgödreimbe,
huhhogatják füleim dobját, menekülök
hozzád halénték két csontját
mutogatva
és elérek hozzád fénnyel, ahogyan
sín a gerinchez, mint
hallgató vérhez a kés.

2003

cantata