TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN

írás (ráismerés)

MOHAI V. LAJOS
Az emlékezés melankóliája
(Prae.Hu 2010)
A közlés helye: Új Forrás

          „Az agyongyötört táj szomorúsága miatt, mely fogva tartotta a tekintetemet.”

[ITATÓSPAPÍR] Távozóban, mindig távolodóban. Amikor hazafelé tart, akkor is. Még nem tudom, milyen évszakban, melyik hónapban, – fázom. Mohai V. Lajos hűlt világban jár, hűlt helyeken, de pontosan leírja, kik élnek, éltek az esedékes „máskor”-ban, ugyanitt, ezen a helyen: az agglomerátum betonsilói állandóbbak az alaktalan Templom térnél, ahol elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsák állnak, ahol kevesen használják a templombejáróhoz vezető lépcsőt, mert oldalról közelebb a járás, ahol a sápadt harangkongatást a helyiek sem tartják becsben. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mohai nem engedi az olvasót szabadon járkálni belső tereiben. Az érzelgős együttérzés tilos. Közli, leírja a számkivetettség útvonalait – hajótörött kalandorok, regényhősök fejezetnyitó, dőltbetős elő-összefoglalóinak stílusában. Egyes szám első személyben, részletesen, a lélek olyan természettudományos élű bevilágításával, mint aki mindig befelé figyel. Mi pedig – elrendelten kívülállók – ezzel a figyelemmel azonosulunk, s a fagyos éjszakát követő hajnalon már az olvasó az, aki crusoe-i leleménnyel és türelemmel kijátssza az elégett kávéfőző-gumi képében megjelenő sorsot, míg a kifolyócső köpdösni kezdi az izzó gömböcskéket. Így tágul a világ egészen föl az üres(?) őszi égig. „Mintha várt(…) volna valakire, aki késett.”

Nagyapám – mást se láttam rajta – pecsétes, elhordott katonakabátot viselt. Mohai pontos szavakkal, hosszan ír róla, akit nem ismerhetett, arról a gyászról, ami az enyém, arról a halálról, ami engem tanított az óriási szürke éggel kiegyezni [KORAI BÁNAT]. Honnét megint ez az azonosság? Egy kisfiú sír abban a szobában, ahol az Öregapja meghalt. Utazásokat álmodunk végig: Kanizsa, Katonarét, a Délivasút árka fölötti híd, Hidegház – örök jelenlét –, megint Katonarét, Rácváros, azután a Dózsa laktanya. 1968, Varsói Szerződés, Parassapuszta, közben a gyermekkor puha melege, zizegő őzek a csillár alatt, a történelem rendbontása, bombatölcsér, azután 1987-ben Északon, Jurmalában, és a Rigai öböl, ahonnét visszahátrál a saját időbe. Nagyanyja halála, elmulasztott utolsó óra, Hidegház megint, lelkiismeret és emlékek, majd az emlék emlékei.  „… őszi halott volt, szégyellősen ment el, boldogtalanul.” Apja halálakor a ravatalozóban – megint a Hidegház – a földi keveseken kívűl „nem volt más, csak a szégyenlős ég egy kicsinyke darabja a nyitott kapuszárnyak résében”. Az idősíkok metszésvonalai – mint lézerháló a múzeumokban – mindig váratlanok, és mindig pontosan természetesek. Az eltávozás, a múlás melankóliája hűvösen húz a szemérmesen rejtőző bámészkodásban. Elfogynak temetők, keresztek, elfogy a gyermekkor is. Mintha a világ levetkőzte volna az évszakokat, az író emlékei folytonos őszben, fakó színektől pontosítva forognak elénk: „… a félbemaradt éden kísértése …” mondja [A KISHITŰSÉG KÖTELÉKEI]. A hűség, mondom én.

Kafka, Kosztolányi – később Kosztolányi megint –, Valéry, Hrabal – később Hrabal megint –, Krúdy. Ködös-csillámló világok, miket  a szerző – jól tudjuk esszéiből, tanulmányaiból – értve és magát megértetve bejárt, s amely tájak már bizonyossággal befogadják. Vidékek, ahol a jelen s az elmúlás más-más fénnyel, de folyamatosan egymásba hajlik (ahogy ebben az önéletrajzban új fénytöréseket létrehozva egymásba forognak más-és más jellegű szövegmetszetek), ahol a horizont éppannyira otthonos – csak –, mint a körénk szabott, itteni tér. Többnyire esik az eső – vagy eshetne éppen –, a halál pedig csupán a személyes lét lassú fogyatkozása. Amit az ember, akiben a távolság néz végig önmagán, megért, ahogy megérti – az elfogadás határáig jutva – anyja, apja halálát is. De az öntudatlan boldogság megsemmisülése elfogadhatatlan. Mikor az élesedő, távolodó, kapaszkodó tekintetben mit sem értve megfagy a bizalom, megbocsáthatatlan. Mohai V. Lajos a Dalmatával is metsző őszben, telekben sétál, kerülgetve a hókásás pocsolyákat, nehogy a kutya ujjai közé fagyjon a jég, ahogy később, már egyedül is ugyanígy. Később. Mert a Dalmata halála után már minden később van, újabb, keserű időszámításban. „A nélküle-utáni helyzetben”. „A halál közös meder” [FEKETE, FEHÉR]. „Mér és igazít: a fogalmazásba becsúszik egy hiba, és kész.” A tudatlan, tudattalan szomorúság látványa elviselhetetlen. A Dalmata nem érti, megfejteni sem akarja, honnét és miért a halál, a tehetetlen bánat a miénk. A Kutya ösztöne pontos: fölösleges kitérők nélkül egyezik ki a vele együtt létező idővel, nem megy vissza és előre sem, az Idővel való kétkedő, fájdalmas kérdezz-felelek játszma a miénk. Válaszok nélkül. „Vajon visszanézett-e utoljára Dalmatánk az útra, amikor az esti sétánk véget ért és hátat fordított a világnak?” A feltétlen, csupasz szeretet elveszítése azután maga a viselhetetlen önvád, minden bábeli tudásunk hiába, a ránkbízott szelídséget se tudjuk megvédeni, ahogy a víz, a homok folyik ki ujjaink közül, egyszerre nincs többé a most-volt-itt lélek, csak távolléte növekszik görbe tetemnyi térből föl, föl egészen a kíméletlen, jégszínű égig. „A halál helyett nem jön más.” Az önvád megfekszi fájón a szemünket, ahol lepe­regtek a Dalmata élete filmjének utolsó képei, és csak csattog az elszakadt filmszalag elszabadulva.

Önvád, harmadszor is: a veszteség után a világ elsimul, de belül árnyékként sötétlik a veszteség ütötte hiány, mert – bár elsimul a világ – a halál a személyes lét lassú fogyatkozása. Honnét és miért a halál? – kérdezi Mohai, és miért a kutya elmúlása osztja az időt előtte- s azután-ra. Mintha a tervekkel, utazásokkal, irodalommal, kuszaságokkal és megoldásokkal átszőtt – mellékes – emberélet csupán a halál idejéhez és pontos helyéhez hajló borús késődélután volna, rokonok, közeli és alkalmi ismerősök múltideje vonja be a szemérmes gyászt [ÉLETÜNK HÁTSÓ KIJÁRATÁN]. Az írások nyelvezete pontos, a szavak önmagukért felelnek, s ahogy az éles vágások újabb és újabb színekre vezetik az olvasót az őszi esőkben ázó színterekben, a közlések fegyelme egyre szívszorítóbb. És átbukunk olyan vidékekre, melyek a szerző kedves ismerősei, ahol – mint a mélyreszállás drámáiban – nem tudni, ki az idegen és ki az avatott vezető. Kafka, azután Chandler – és megint Kafka, ahol drága Ararátként bukkan elő a mondat, ami Mohai V. Lajos írásaiban eddig elvezetett: »Amik vannak, azok képek, mindig csak képek.« Miként az önéletrajz is élesen fogalmazott képek sorából rajzolódik, s hogy a sokasodó személyes hiányokat, a múlás fájdalmát férfiasan rejtve mutassa, az író egyes szám első személyből harmadik személyre vált. Megintcsak távolodóban. A budai, tallini séták mind átforognak a gyerekkori Kanizsa tájaivá [BUDAPEST HONTALAN VÁNDORAI], az elveszített – és valóban elpusztult – kertek, utcák képeivé. „Rabul ejtett szülővárosomban a hontalanság. ” Prága, Krakkó, Zágráb, közép-európai kávéházak, csapszékek levegője, a nyolcvanas évek levegője, a »közép-európai spleen«: irodalommal, szövegdarabkákkal, idézetekkel, szerelmekkel átszőtt napok, melyeken, mint fényképek az előhívóban, átszűrődnek, előtűnnek Kanizsa, Budapest örök ideiglenességének képei. „A szerelem várakozás. /…/ A szerelem a saját oldalon történő lázadás.” Ismét a múlás megértésének kényszere: szikár szavakkal behatárolni a határolhatatlant, leszögezni azt, aminek természete maga a változás, akkor is, ha marad, a megértés, eltávolítás és megtartás szándéka, amiből Mohai nem enged. Nem tud engedni. Majd – utazások és szerelmek múltán – a derengő égre, belső tereinek tükörképére hagyatkozva „… a Kutya ugatását hallja. Ez megnyugtatja, és úgy dönt, nem hagyja el céljait”.

Megint a Dalmata. De már a séták Tinával [SÉTÁK TINÁVAL] kívülről láttatva, távolítva, harmadik személyben indulnak, kilencedik-kerületi, lehangoló tájban, a Ludovika, az egyetemi klinikák s a belgyógyászat téli esőben ázó falai között. A kutya betegségéhez, a közeledő véghez Mohai V. Lajos megépíti a személyes díszleteket – a halál a személyes lét lassú fogyatkozása –, a kint- és bent-világ (gyilkosság, börtön,  lelkiismeret, mégis-szeretet történetei) egybeérnek. Az irodalom egybeér a létező világgal, a ferencvárosi Pepin bácsit – Sirály urat – Hrabal sem rajzolhatta volna fájdalmasabbá és szerethetőbbé, ahogy Sirály úr fölbukkanása a rámaradt kutyákkal, majd mindhármuk köddéválása az író életének létező, megtörtént fejezete. Az irodalom – mint téli jégfelhők a horizonttal – a világgal egybeér, ahogy Hrabal galambetetés közben a bulovkai közkórház ablakából kilépett. Az elmúlás – az esők múlása, a folyók múlása, az idő múlása – az élet elmúlása. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mégis, ami elmúlt, az már levált önzésünkről, szeretetről, szerelemről. Mint a hagymahéj, lehajlik a magányra ítélt létezésről. Közös. Az emlékezés melankóliája.

A fenti írás nem kritika. Bármi értékeléstől, ítélettől távol tartja magát. Teheti, mert Mohai V. Lajos megadta a ráismerő azonosulás örömét. Köszönet érte.

Fábián István
2012.