NINCSTELENHALÁL, HATOSVILLAMOS

Elfordulsz. Odanézel. Elfordulsz.

NINCSTELENHALÁL, HATOSVILLAMOS

                    járdakőről dől, lépcső alakú

Kölcsön időbe felöltözve szépen –
egyenes derékkal fekve járdaszélen:
az idő van csak egybe’ egészen,
most minden félbe van.
Csak a semmi van most készen.

Hagyd el, Istenem, hagyd el,
ha mégis létezel, takard el,
van, amit látni nem szabad.
Körötte krétarajz kövön.
Vér szivárog a piszkos fültövön.

Megroppant mint ócska eszközök,
hajtva hasznát ha bárki másnak.
A szavakat szóközök értelmezik, miféle lét ez itt,
ahol a nemléttől dobog az élet
és nem-remélt romlás a másnap.

Mosollyal indul vissza a lélek
oda, hol gyerek volt, kölyök,
bízva nyárdélutáni örök végtelenben,
zápori álomban, óriás égharangban, nyárban,
folyóban, lassan hullámzó alkonyatokban –

          [most sötét emberek viszik ezüstszínű tokban,
          ahogyan bogarak gyűlnek az időtől felgyűrt
          hajlatokban.
          Egy délutánra bízta magát, csak
          egyetlenegyszer volt kisgyerek]