DISZNÓ-DAL

…áll az óra: áldozat vár áldozóra…

DISZNÓ-DAL

          Öltem én mindent, ami lábon jár.
                              Clint Eastwood (Unforgiven)

Jön a disznó ellenfényben,
fülén pirosan-eresen átsüt a nap.
Megy a gazda kismellényben,
piros fején veresen csurog a kalap-
szalag, míg vitatkoznak a rontó tényben:
amott a gazdasszony szalad, ennyi volt.
A böllér a holt, a vér a folt.
Ki az életet végig félte,
a gazdát most túlélte.
Ólajtó szakad,
az ártány halad
izzó szalmakazzallal a hátán
billeg futva, vinnyogó sátán:
Gyertek gyerekek, egyetek,
egy vagyok mostmár veletek.

SZERVÁCNAK, ODAÁT

SZERVÁCNAK, ODAÁT

          azért a zöld romolhatatlan
          azért a kék felezhetetlen
                              Szervác József (Szavak hazáig)

Holdat ringat az olajos tócsa a kocsma előtt,
hámló tükör! hirtelen ugrik a falra az árnyék,
az estét a kőre kibukja, zárul a kör.
Szalad a vér, csattan a homlok, szegfű-szirom
robban a sebben, jelvény se szebben,
szalad a vér: a kés se jobban halad a húsban.

Az elmúlást, indázó tetkót arcodra varrtad,
a hajnalt – híguló reményt, vizezett jövőt –
magadról sírva vakartad, ittál, mint mindenki, aki itt él:
csepel szétszaladt sínei szakadó erek a szemedben,
indul a reggel, máris egy mondat végére szakadó pont.

Szénszagú eső hull: arcodra szitáló jézus-lepel.
Körmönfont, ravasz imával indít műszakba az Isten,
pálinkával, ócska dohánnyal köszönt, hogy
megsemmisítsen, de szavadat, rángó agyadat
tündér támadásokra fölhergeli, reggeli látomásokkal
épülnek hajnal-fekete versek (József ma feketét…,

József ma feketét…), a szavakat húsodban viselni,
hogy a nappali sötétet elviselni kitartson újra
az esteli feltámadásig, amíg ismét szeszekkel
zuhan a felismerés: az Egyetlent újra meg újra váltja
a létező Másik, vagyunk a múltunk, mégis kevés.

Jó lett volna kedvesen meghalni, de addig élni,
lenni Isten szavában tettenért tévedés:
lebukik olykor ő is, ahogyan szárnyra kap olykor
a kő is. Biztos tudásban hibásan levés
lett volna tudásunk. Ennyi volt a kincs, nem is volt
semmi másunk. Mire mattoltuk volna, berúgtunk:

egy munkásőr vert meg minket a sakkban,
magunkra ütöttünk minden alakban,
záróra volt minden versre beváltott percünk.
A vallásunk: bokáig járni betonban, izzó salakban.
A fogunk nyomdai savakban homokká vásik,

minden éjszakában billegünk utolsó villamosig,
sosemvolt végállomásig. Talán a kint-sötét-bent-arany-meleg
majd hazavisz, visszavisz, hisz csak a teremtő gyermeke
vagyunk.
Mi is.