MADÁRÚTON-ÁTIRATOK

Valamikori magadra visszanézni a jóslatnál ingatagabb.

MADÁRÚTON-ÁTIRATOK

          VESZTEGLÉS

Folyó, mezőn végigcsapó ostorzuhanás.
Szállongó ezüst. Vigasztalás.

Tenyeremen fekete kavics, ajándék:
vízcseppnyi hűvös a fészke kezemben.

Fák állnak derékig gazos homályban.
Fülel az élet partravetetten.

          GÖDÖR

Kútmélyben alvó vödör.

          A KERT VIRÁGAI

Apró jelek, zene zöng.
Kezemhez-kedves, lusta pók leng
a délután fonalán:
süllyedést hozó csönd, bent.
Amit feledek, nem bánt,
bont ezer hajtást a lélek,
süllyedés a perc:
ész nem indít, bokra célnak, indulatnak, vésznek –
széteső kép, elvész álmomban, a létezés
gallyainak ága-bogában.
Bíró nem dönt semmiről,
létemről foszlik a gond.
Egyetlen ablakszem a kint:
sugaras templomfény, hang.
Meglódul álomi zengés:
a harangszó átremeg a kert bókoló virágain.
Jöjjön álom lázadóra, megalkuvóra,
a házfalon már az éjszaka hűvöse bomlik.
Kattan és lép az óra.

          CSENGETTYŰK

Szitakötők szólnak utánam,
gyermek-idő játszik a vizekben,
az sírjon csak, aki hazátlan!

Sosemvolt-örök délelőttön
hagyom, a kék ég ledöntsön.
Nekem a halál ismerősöm.

Csak az sírjon, aki hazátlan,
megvagyok minden halálban,

folyók, erdők harangja kongat:
láttam a Napot. Láttad a Holdat.

          TÉL

Hóhullásban kánya visong a télben.
Gallyak fekete-fehérben.

Lebeg a kánya, vörös pelyhet, rozsdás tollakat hullat,
az ágak szememre fakulnak.

Billeg, lebeg a kánya, keményebb, feketébb lesz
az eget markoló ág-bogak hiánya.

Lebeg a kánya időtlen, bogarak, giliszták
mindenféle pockok rágják magukat lejjebb a földben.

Moccanatlan libben a kánya: halott nagyapám
kilépdel gyerekkorom eltévedt havára.

Hull a hó, távoli nyarakról
eltévedt kánya visong a télben.

Az erdőre ballag nagyapám.
Igazi balta villog kezében.

          GYŰRŰFŰ

Kopjafák tücskös mezőkön: mintha
a szívünkön növekvő gyász feszítene.
Nem volna-e jobb végre vadak vackára,
füvek közé a cserjés tájba visszahajolni?

Mint rétek vigyázófái félkopasz pitypangok,
surranó egerek fölött:
zászlókat lehetne már hozzánk kötözni.
Fehér a gyászunk, mint a megmaradtaké.

Éjszakai ködök rongyait lebbentik ránk a hajnalok,
erősek vagyunk, emlékezők,
elég erősek elbírni idegen szelek suhogását.

Országnyi lobogó zuhogását is megtartanánk.
Így csak mint akiket fejfának állítottak
egy újabb kor elé az elforgó századok.