PILÁTUSOK ELLEN VALÓ

Égtájak, kontinensek küldenek ide helytartókat. Olykor kacagnak, van, hogy vonyítanak, apró puszik lopódnak sovány szügyökre. És a dresszkód black-tie, diadém. Európa tánctermeiben bűzös-piszkosan, mosdatlanul, minden éjszakák minden villamosairól lerúgva bujkál hajléktanná esett ismerősünk:
a szabadság.

PILÁTUSOK ELLEN VALÓ

          Hogy köszönjem meg Uram,
          hogy a vadászok tőrétől lelkemet kiszabadítottad?
          Amikor azonban én vadászom, ellenségeim reám vadásznak.
                   … Munkára születtem, munkában telik gyönyörűségem.
                   [Rákóczi Ferenc fejedelem vadászimádsága]

          …1990

Isten homlokára: óriási égre nyíló ablak,
lent záruló síkjai tűzfalaknak,
sok háborús, romló régi rom,
tégla-űre tűnt életeknek.
A kusza fény átporlik időn,
moccanatlan lógó függönyön –
bent álmatlanságtól gyűrt homályban,
sötét helyen, ahogy az idő igyekszik
vidáman a májban:
egy ország önnön súlyában lebeg.
Kint aranyfüstbe vont golyónyomok:
bent jelentől bűzlő sebek.

          1990…

Fénnyel, vízzel oltakozik hiába
pilátus-ország, roppant tükör,
benne helytartók rozsdás lavórja tündököl,
kifordult gyökérrel szónokol
kába telében minden tavasz,
nyara készülő vetést elhavaz,
ősze fehérebb, mint az ing,
vére kivégzés-rozsdás megint, haldokol,
fekete rózsa szivárog tüdején,
          ahogyan tábornokhalálok idején
és szépen elalszik álmodott telén.

          2012.01.21.

Ördögszekér-lét futva, pörögve:
szaladó rajza a maradásnak,
mindig azonossága senkimásnak.
Itt élni akar, remélni akárki –
a drága indulattól tavaszi égben
isten nyarát, őszét, telét megörökölve
a tavaszban tavaszra várni –
ez a tudásunk: a semmi szanaszét van,
a minden pontosan van,
ésszel-ösztönnel megmaradjunk,
ha elmegyünk:
akármi-mindent visszahagyjunk.

SZÍNCÁPA

Eredj kisfiam játszani – mondta az anya –, fogócskázz kicsit az életedért. De ha ravasz leszel, az se baj.

SZÍNCÁPA

a régi bérház akváriumában,
mélyülő estéket őrző udvaron,
ahol gangok közt szűrődik alkonyat –
Színcápa lomhán mozdul a gyerekzsivajban.
Hűvös árnyékként körbefordul,
aztán megint és újra körbe,
– gombóc forog a gyönge vajban –
évek múlnak így sejtetlenül:
életünk hull a megvakult tükörbe.
Iszkolsz harangos zoknival,
pántosnadrágban, sikoltó rémülettel:
szívedre szorulnak árva célkörök:
te vagy a megszökött kölök,
örökké rohannál körbe-körbe.
Szép volt az az idő,
gyerekkor, indulók, szibériában fürdetett
szocializmus: megmaradtál,
anyád sem vétetett el,
          magadra maradtál:
          mint a hymnus.
Színcápa abba tép bele, ami nincs,
abba, ami nem volt. A legszebb mindig
a sosemvolt, és persze az sem érdem:
hét-szín szédülés fekete-fehérben.
                   Felnőttünk:
                   tündér eszünk van: isteneknek.
                   bennünk nevetnek hűség, arányok.
                   Vagyunk szétkoszlott eretnek:
                   mundéros árnyak, belül igyekvő parányok.
Csak az a szín nincs, amivel
a Cápát lefizetnéd, hogy csak játék ez,
az se mentség. A szívedre pántolt szabály
sosem lazul. Ott áll középen,
hullám-sötétje szemedbe szúr,
meglódul, szeme se rebben.
          A kavics is fekete
          izzadt tenyeredben.