A BŰNEVŐ VIGÍLIÁJA

 

Vétekben ázik a hús, volt-időnk öli a csontot.

[Elköszöntek a vétlen tévedések.]

Távolodik a távozó: rontott

útjairól már vissza sose fordul.

Feloldozásért koldul a test:

[Pléhtárnyérra hajol jézusunk.]

az elmenő bűneit falja urunk:

hajnalokat fest lezárt vigíliákra,

eszik s födőt rak minden világra.

[A végzet már végleg bevégzett.]

Isten szarvasává lesznek

a kivérzett, elfutó szarvasok.

De nincs megváltó, ki sok bűneink fölenné.

[Vagyunk időnkbe fulladt szegények.]

Bálnák szemében lassan fordulunk hanyatt

az egek, a vizek és az engedő föld alatt.

megfogalmazva

Miért írnék, rajzolnék bármit,

lepel az idő, arcomra penészült kárpit.

Jézust és Magdolnát is majd kiássák.

Lássák!

Csuklóm világít fölnyílt erekkel,

születek-halok minden gyerekkel,

hallal, vérrel, borral, fegyverekkel,

hazudok is, ahogy minden gané vall.

Van itt most kettő kereszt.

köröttem egy jobb- és egy ballator.

Az Úr szólt, minden szüléshez jár a tor.

Maradok én a magaméval.

 

 

Napok rendje

 

ömlik a csend

kedves medalionban

zuhog fölnyílhatatlan

zománcos tokban

kotorász jézusos-akár-

mi lomban

ott van minden

pazarolt alkalomban

ahogy szarvasbogarak

alszanak a körtefa-

lombban

ahogy minden

este a végére kilobban

csukódunk ahogy

zárul a világ

világnak világa virág

írás ittmaradásért

 

Rétem, szántóm sarat terem,

aszfalton körömig égett dühök nyílnak.

Rozsdás szögek bújnak földemen,

görbe barázdák igazítnak.

Izzanak földöntúl kövek,

hullahopp módra jár a Nap.

Egy van, csak egyetlen elem:

az arconütő szerelem,

míg napomban évek állanak,

vígan áll a teremtő bajsza:

balesetben fölhulló cipők:

holtak ugróiskola-krétarajza

jelöli ki a valahavoltat.

Ickáznak velem a holdak:

akikkel mennék: az egyenesen

maradtak: a sosem hajoltak.

Szervácnak. ideát.

„hanyatthazámig így megyek”

(Szervác József: Szavak hazáig)

Fekszünk a bordatörő sittre kilökve,

isten inspekciózik bezuhant templomudvaron:

készíti a lelkünket soroló leltárt.

Arcunkat veri mész-szagú eső, már örökre

testünkké lesz a széjjelzárt terv,

testté vagy holttestté lesz az ige, mi istené,

ki nem alkotott semmit, míg ember

nem alkotta belé őt senkibe.

Káromkodni jártunk épített romokba: ék

voltunk az Úr akaratában.

Röhögni jártunk templomokba:

világot akasztó szegény nemzedék.

Most ismét a sorok között. Megintcsak ott.

Csepel halott, amerika halott, és mint a részegek,

útszélről útszélre tévedek, pofoz a kósza ég:

utolsó hitem is kijátszottam: elég.

arcom magamhoz hasonlítom.

AZ ADOTT PILLANAT

AZ ADOTT PILLANAT

Mikor a télben kipányvázott barom,
kinek csűdjét, farát farkasok marják,
és kifordult szemfehérjével
világítja be a rettenet éjszakáját.

Mikor a térdre zuhant ég sötét vásznai repednek
és a véres nyál korbácsként csap vissza
a rémülettől szétnyílt orrlyukakba,
s a dobogó testet a születés-pokla föliszza.

Amikor a belátott halál elfogadása már
visszavágyna a jászol vasához,
szénakérődzős, macskás, tyúkocskás csendhez.

Akkor öltözd le a húst magadról,
mert itt már a nemlét határoz. Voltál.
Hiába védekeznél: a Most a Nem lesz.

Azonosságfosztás… FEKETEVERS

„Nem az…, …hanem 
         akinek az unokái lesznek magyarok….”
[Karácsony Sándor]

Elköszönök
[Európa]

 Sohanyár
[Nagy Gáspárt kérdezve]

Dél felől alvad bibliai tenger: asszony-öl, medencecsont-öböl, kin régebb átutaztunk férfivá születni – ostoba hősök. Sötét mélyéről duzzad fölfele, böffen fekete hullám, fekete hullák dalolnak vele. Vérem alvasztja feketeség: szívemre pancsolt ütem: rám nem vigyáz innét senkisem. Több van, ki öl…, mint ki nem.

         Térdelek Dunához, bármi kiöntéshez,
         mikor tavasszal jég alatt nőnek füvek,
         legelni hajtom ártatlan barmaim – itthon vagyok –,
         és a fölbiztatott égnek ajánlom lelküket.

Azután térdelek szelektől borzas földi vizekhez, arcomra pancsolok sötét tavaszt: mert ciccenésre múlás lesz, tél lesz, hideg lesz. Átlőtt, fölrúgott sisakban meggyűlt víz vagyok: mezőkön ázó tekintet, várom azt, ki sötét arcomba átragyogva átkoz, míg sárba, fűre, utcakőre terítve meg­térek kocsma-világhoz: hová veszít engem az Isten…, milyen világhoz?

         Ivókból kirúgva térdelek csepeli sínekhez,
         sárnehéz éjeken angyalföldi bűzlő csatornákhoz,
         ahogy a Tejút az újpesti patakhoz térdepel,
         és franzstadti fekete-létemből kiáltoz.

Mint a szesz, szememre hull a Lesz: jó volt európai fehérnek lenni. Már véremben ömlik a feketeség, a Teremtő  mindent visszavesz: már nem lehet vissza-lenni: dőlni-dögölni hagyott kereszt vagyok, ahogyan cipők szállanak balesetekben, ahogy kocsmából a bűzös télikabát kibábozódik, református lettem kereszteletlen, bár nem ereszt sosem…, az elkószált kereszt,

         húsom alól macskakőre vérzik kocsmafény, a vér enyém,
         virágzik véres homlokom és tócsában köszön rám
         a budapesti tény: Európa volt valamikor, ahogy voltam én rokon:
         kettészúrt-jézustenyér… Fénylik macskahúgy,

Isten kottát ír: gyűrött papírra rajzolja létem így-meg-úgy, s ha a véres körömig kopott, lopott ceruzát elkobozták, hiába, hogy valló fiaként visszatértem, rámszól: számolj el magaddal, mert én nem vagyok: a nemlétem az Isten, a nemlétem a törvény, nincs kenyér, nincs apa, magfúziók vannak, gombafelhő van feketében és fehérben, én vagyok az…, aki én nem.

         Talán felnyüszít akkor a dal a mélyben,
         fák hasadnak, halnak akácok, tölgyek, égerek:
         magyar voltál, hiába holtál,
         idetartoztál, ide tartoztál… Azután mégsem.

ITT ÉL. MÚLIK EL

ITT ÉL. MÚLIK EL

Itt él. Múlik el. Ki tudja, miféle fattya az Időnek,
ki vihogva repes éjszakák sötéten fénylő síkjain.

Ő a mező, fölfelé bámuló, horizont-ívű szemgolyó,
kire éles jegével szitálva hull az ég:

fölnyílt tekintet, pucér, szemhéjtalan.
Szárnyakra feszített védtelen hártya,

gyerekek sárkánya szaladó erdők fölött,
drónja a viszketeg mának. Szomjas mohából zuhogó vér:

a föld ereiben fölfelé szivárog óriás Napok napsütése,
öli-tapossa hanyatt dőlt szántók mezejét:

végez pásztorral, szelíden csörömpölő gulyával, nyájjal,
kikből nem marad más, csak a furulyaszó.

De a furulyaszó – a munkátlan – mindig marad:
bár a csukódó idő köréfeszülne ellene,

s míg mindig-volt hitek kaszabolt füvekként széthullanak,
ahogy az erdőtlen maradt madarak éneke megmarad,

a pásztor és nyáj nélkül maradt árva furulyaszó
hallszik az éjben. Csak az marad, végső űr, végső zene.

A KULCS ÁTADÁSA

A KULCS ÁTADÁSA

Már homlok- és halántékforma
tenyerem. Homorú bomlás és
szándék. Sötét kismadár, ajándék,
kapaszkodás, szakadó köröm.
Galamblövészet.
Vele a valót kettétöröm.
Ahogyan pusztítjuk a készet,
sashalászat egy biztos célkörön.

Áron az igazzal játszhat.
A lévõ lesz játéka
és munkája a látszat.
Rángatjuk istent a lábánál fogva,
aztán majd ránk dõl ropogva, ringatjuk, mint
órjás kilincsen tejfogat cérnaszálon.
S ha addig eljutunk, már
mire is vigyázzon?

[Mozgó Világ, 1990]

lovag

KERESZTELETLEN

KERESZTELETLEN

Nem ért keresztvíz sosem.
Azokban a minden értelemben
isten nélküli időkben nem akadt

egyetlen nagymama sem,
saját, vagy másé akár,
ki ellopott volna oltárhoz-paphoz
bármi templomba.

Nagyanyám vallásáról annyit:
a kemencéből kivett újkenyér fölött
keresztben kétszer áthúzta a kést.

Volnék, ha volnék: református.
Nem találtam utat – rést se –
a fölém boruló mindenséghez,
hallok odafentről néha kaparászást.

Volnék, ha volnék: református.
Fehér templomfalak és sötét szószék,
sűlő emberhús ízében,

izzó korona pántjában paraszt öröm.
Föltépett köröm számomra a vallás,
mi ember építette óriás meszelt terekben
növel vércseppeket.

Így élem az örökkévalót:
magány nincs nagyobb
a végiggondolt gondolatnál.

ujronafo

A SZÁZ ÉVES JOSEF K. ÖRÖKÉLETE

 A SZÁZ ÉVES JOSEF K. ÖRÖKÉLETE

Franz Kafka 1914-ben írta A per című művét

 

Mi munkába telt
minden körön kívül maradni!
Minden szép időm lábra kelt,
mi megrajzol: ócska hakni,

ahol játszanak kapaszkódó,
vérző körmeim,
ahol én mondom: kitelt,
mi enyém sosem volt.

Ahol
én
fogok mindent
visszaadni.

Illik még a rím:
hitelt […

…] azután abbahagyni.

kafka

ARANY JÁNOS ESTÉJE

ARANY JÁNOS ESTÉJE

„Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!”

rét lehull, mező elsimul,
isten abrosza száll, terül.
munkátlan vidék parlagára
hétrét görbed az ég.
eső esik, ki szembejön,

kerül,

mert kámzsa rajtam,
mi volna még dolog,
mindennap estig
és reggelig rémülnek
a lévő boldogok, kikben a létezés

merül.

az élet működik
mintha dolga volna.
a holna-
pokkal jövővé hajolna
mindenem.

de nem.
rebek

HAL ÉS MADÁR

HAL ÉS MADÁR

          avagy hogyan születik a fecske

Minden emlék rajzol.
Szemeim süllyedt tavakká
lesznek, ahogy elalszol.

Szorítlak: jelen-
léteddel hiányzol.
A vétlen maradással játszol.

Lábra kap minden lehetetlen,
ahogy nem létezik koldus kezére lépni,
a hajnali szélbe beletépni.

Az én időm te vagy:
arcomra süllyed
gyermeki téli fagy
és déltengeri kagy-

ló szalad a vizekbe
velünk. ahogy élünk
és azután a földi dombokra
fölszületünk.

hal-es-madar

MADÁR. DAL.

FOLYÓRA NYÍLÓ ABLAK

1.
Betlehemmel jön kikelet,
rigóval köszön január.
Följelentett sejtés
súgja a telet. Már
a madarak
önfeledt, teljes lélekkel
ünnepelnek
– kihűlt szemükbe zárva
az éneket.

2.
Énekelni kell, tudni kell
vélt valóért utolsó vérig
égni el.
Koszorúzni, míg
a lelkeszakadt
valóság beérik.
Égni kell a felhulló égig:
majd lehajol hozzád,
átölel.

3.
Ömlik az idő.
Partját vetkőzi szép folyó:
konokul fogyó-növekvő
létezés.
Elmúlt napokból érkezés:
lélegzet-pára ablakon.
Ez minden: ez a kevés,
ez és
az ellépő árnyék a falon.

4.
A várakozás megtart,
fogva tart. Odakint
felhő hűvöse mozdul,
nyíló szemeden átszalad.
Biankó fényben áll a part.
Kérdd a folyót, hová leszel
majd szép-magad?
Ha bármit ad,
csak visszaad.

kakas

FIESTA

FÖLDKÖZI KIKÖTŐ

          megjön Hemingway

Bikák dögölnek, halnak halak.
Halállal jelöl porond,
rendházban húzó árny-alak
földszintmagasból udvarra ront
és kivont pincekulccsal rémít kölkeket.

Homok issza a szomjas, sűrű vért,
szomját oltja a hűlt homok, ahogy
isten tölti a lelkeket
elérve a vékony telért, ahol
fölfénylik légző horizont,

ahol megépülnek múló templomok,
kikötőkbe süllyedt kártyavárak:
halálra horgonyzott fáradt
hajók, kik dőlő oldalukról
halakra rozsdát szitálnak:

ember jövőjét rajzoló romok
idők végtelenjére kiszögezve.
Soha már nem mozduló hajók
hajló ég alatt fúlni valók:
a Tenger tüdeje megszakad.

Játék délelőtt
fiesta

MINDIG AZUTÁN

MINDIG AZUTÁN
(Vaskoppantó…egy a falra, tíz a földre)

Azután rémülve hátrál, tolat
a végiggondolt gondolat.
Gallyak végében kismadár megül,
a zuhanás percéig menekül.
Azután megoldva, kiküszöbölve:
küszöbre lopott alamizsna,
kölyökkortól végleg ellökődve hull:
szék sarkára vetett lukas harisnya.
Nem volna baj, ha jobb lenne, mint volt tavaj,
a hűtő szétrohadt, a haj kihullik,
és avassá hűlt a vaj.

Azután a megmaradás talán-
hajnalán
változik derűnk, borúnk.
Ez nem a mi háborúnk.
Néhány éven múlt csak,
hátunkon isten csap-
ja szét az inget,
azután kacag, másfele tekinget.
Pedig ránkbízott valamit.
Azután elment. Láttad?
Visszaintett?

konny

VASKOPPANTÓ

Összegzés, áthozat

VASKOPPANTÓ
(elpazarolt nemzedék)

          Térdre hát nem zuhanni!
          Sok, amit tudunk, éppen annyi:
          szükséges esküszegés.

Engedj el minden régi verset.
Jó volt szavakban bujdokolni,
ma régi lett minden, minden
elkopott ócska holmi:
most trágár és szabad az isten.
Nincs határ, kéznyoma ott páráll minden kilincsen –
létünkre bárki behatolhat:
tegnap tegnap volt, ma arcunkra szakad a holnap.
Arcunkat mint ázott plakátot, letépi.
Minden percünket újralépi, és
elvéti az összes elölelt szerelmet.

Azúr egektől elkötődtünk,
ahogy a lélegzet elkötődik a betört torokról,
elköszöntünk minden ember-koroktól:
kivetődtünk ágyból, bútorokból.
Túl vagyunk minden tavaszon, mély telen,
bárhová böffen a vérem: személytelen, mi rám talál,
s bár hazug vers-sorainkból is kilökődtünk
(az volt-e vagy a mostani a kedvesebb halál?),
az igazmondás kényszere hajt most is,
ahogy akkor, a tépésváltás előtt.
De most sem ömlik lassabban a vérünk
és most is ebéd előtt van délelőtt.

Hát lapozz: alul-fölül az áthozat
csak magyarázat, rozsdás, ócska vért,
bár mindenen mélyezüst fátylat
– drága vért – terít a jólismert, kedves halál,
az élet egybeverődik, s bár a vadászidény
végetért, a gyilkolás megengedődik.
Bárhol is voltál, rádtalál a közelítő ég,
alatta gyűlik a gyűlölet, az ócska vak,
meggyűlik mint a seb –
mint a rontást böffentő szép szavak.
Kövér hátakon vonaglik kölyökszerelmünk,
gyöngyös Európa – valóság szökik a valóságtól –
rejtezik dalokba, szózatokba.

SACI LAPOZ

SACI LAPOZ

Mesével ébreszt szuszogó tengert,
hajói halkuló holdak,
borzas csillagokat altat,
hozzá hullámok, halak hajolnak.
Jókedve gömbölyű, mint a végtelen
és végtelen, mint a holnap,
hiszen fölkelt álomi tengert,
hajói nevető holdak…

bagun