A PIPACS ÉJSZAKÁJA

A PIPACS ÉJSZAKÁJA

félelmes virágzás indul,
csönd púposodik villó sötétben:
fürdesz, mint tyúk a porban.

a vad-mák most a minden,
szinesztézia, pontos egybehallás:
mezőn a pipacs égre lobban.

vörös fátyla lüktet a szélben,
gyengesége mindig hitet-vallás:
halhatatlan egy-azonosság.

mert ő az, aki az időt termi,
a leggyorsabban meghaló virág:
mire letéped, tenyereden hűl a semmi.

GYEREKKOR, AZONOS FOLYÓ

GYEREKKOR, AZONOS FOLYÓ

A folyó, a mégis ugyanaz, kinek
partján járnak örök évszakok, kinek
homokpadjaira nyár havaz és
tavasza-tele mind vakok, és kinek
mélyébe fúlva hallgatok,
a folyó nem enged.
Mondanám: kokárdarongy,
ha szívem engedné, mondanám.
Mondanám: boldog fulladás,
ha félelmem engedné, mondanám.

Mert csak a szavak a valóság,
vagyok hanyatt-időt kijátszó
szinesztéziák: rózsák
oldódnak feketefehér pillanatokban.
Mire az ég alatt a folyó ideér,
a kép már kész,
már nem épül, annyira egész:
nyárezüst alszik
békíthetetlen oldatokban. Nyárarany
pontosan idézett holnapokban.

TIZENKETTŐEGYTUCAT

TIZENKETTŐEGYTUCAT
          (hágja a buta a huncutat:
          a szabadság és igazság szavaktól pedig
          elköszönök)

Volt az egy: az Egy.
Holtan született a kettő.
Ikre a meg se lett
kettővé teremtő.

Az egynél pontosabb
arcom a nincsen:
ha volna valami nemtő,
ki fölfénylik a sárgaház-,

a sárgaréz-, a hullaház-,
a sárgaláz-, a halálsor-,
a sosemvolt-, a sosemlesz-,
a hóhérkötél-, a megaláz-,

a szerelemütés-
bilincsen,
ki ablaknál állva időz
egy réges-

régi délután levágott
méz-arany tincsen
és a kívülről nyitott,
belülről lezárt kilincsen

– mihez kezem mindennap
minden óráján közelít –
a kézhátra fényt hajlít
mint kattanó relé,

ahogyan óceán mozdul,
és térdelek reggele elé:
hajnali négy van, amikor jön
a mindig megjövő végzés,

mikor megtudom:
kivégzés vagy kegyelem
a rendelt ítélet, légzés
vagy sohatöbbé légzés:

amikor megtudom, mivé lett
a pálinkásüveg sorsa, amit
a kálvin-téri tócsa borzas
hátára bíztam a napfölkeltével:

vigye, süllyessze, dobja:
a végrehajtás zuhanására
bízza az utolsó gyönyörű hangot.
Üsse a végső harangot,

mert az áldozat van:
egy (Ő): a Halott.
Áldozat-volta visszavonhatatlan.
isten – a vitathatatlan – azért van,

hogy minden szavamban leintsen:
a Gyilkos jutalma az Élet,
mert bármi az ítélet,
az áldozat: Halott.

A SZÁZ ÉVES JOSEF K. ÖRÖKÉLETE

 A SZÁZ ÉVES JOSEF K. ÖRÖKÉLETE

Franz Kafka 1914-ben írta A per című művét

 

Mi munkába telt
minden körön kívül maradni!
Minden szép időm lábra kelt,
mi megrajzol: ócska hakni,

ahol játszanak kapaszkódó,
vérző körmeim,
ahol én mondom: kitelt,
mi enyém sosem volt.

Ahol
én
fogok mindent
visszaadni.

Illik még a rím:
hitelt […

…] azután abbahagyni.

kafka

CSAK MI LÉNY. EGEM.

CSAK MI LÉNY. EGEM.
szerelem

Mind egy, mivel
feszítenek:
szöggel, szöveggel,

körbezárt, sarkig
kitárt
ablak a reggel:

nyílik-csukódik napra nap:
aszalni deszkalap-
ra kitett

barack, szilva és szőlőszemek
őriznek híven minden-
kiket.

Az a nyárvégi asztal
a mindenség
szélére lökött sziget

Tied.
S ha a képre érek én:
enyém.

ARANY JÁNOS ESTÉJE

ARANY JÁNOS ESTÉJE

„Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!”

rét lehull, mező elsimul,
isten abrosza száll, terül.
munkátlan vidék parlagára
hétrét görbed az ég.
eső esik, ki szembejön,

kerül,

mert kámzsa rajtam,
mi volna még dolog,
mindennap estig
és reggelig rémülnek
a lévő boldogok, kikben a létezés

merül.

az élet működik
mintha dolga volna.
a holna-
pokkal jövővé hajolna
mindenem.

de nem.
rebek

A SZARVAS DALA

AZILUM

Marad. Megmarad.

Késsel
cinkosok néma ereim. Éjfélkor
a Dunához térdelek,
arcomra pacskolom a Holdat,
nehogy összetévesszenek
valami ártatlannal.
Hová cipelnek éjszaka kései, utak,
hová még lejjebb? az ország útjai alá,
gyökerek alá
az idő vázaihoz,
szerelmes kövekig, hová?
Fölvet
hétfői hajnal,
csattog iratos zászló,
szárba szökken a rozs is,
hiába: nyár van, a sínek sem
tépődnek fel zokogó
vonatok előtt.
Az ismerős szélben
cédulák szállnak,
ismerõs szélben libben a rozs:
papírcsákós szentek szaladnak
utánam: megállni! megállni!
Hazám, vívhatatlan nyaradban megállni:
hangjaiddal sötétül egybe a szívem.
A folyó sebeihez gyárak szegődnek,
nagybetűs falakhoz csehók
s a gépekhez részegség szomorú harlekinjei,
sárga estéket viselnek arcukon, csontig
hűlünk erős nyaradban.
Mélyeidből előkotornak
szavakra leső büdöskirályok, mintha
magam elloptam volna!
havat kiabálnak szemgödreimbe,
huhhogatják füleim dobját, menekülök
hozzád halénték két csontját
mutogatva
és elérek hozzád fénnyel, ahogyan
sín a gerinchez, mint
hallgató vérhez a kés.

2003

cantata

HAL ÉS MADÁR

HAL ÉS MADÁR

          avagy hogyan születik a fecske

Minden emlék rajzol.
Szemeim süllyedt tavakká
lesznek, ahogy elalszol.

Szorítlak: jelen-
léteddel hiányzol.
A vétlen maradással játszol.

Lábra kap minden lehetetlen,
ahogy nem létezik koldus kezére lépni,
a hajnali szélbe beletépni.

Az én időm te vagy:
arcomra süllyed
gyermeki téli fagy
és déltengeri kagy-

ló szalad a vizekbe
velünk. ahogy élünk
és azután a földi dombokra
fölszületünk.

hal-es-madar

ISTEN FESTETLEN SZEME

ISTEN FESTETLEN SZEME

V. L. Ezékiel újrónafői sétájára indul

Arccal a világnak: nem az idő múlik,
a létezés bora forr déli verőn, és
a múlás vesztő mezeje csak a test.

A festett műben Isten festetlen szemén
a fény értetlen szavú visszaverődés,
amire könnyű fátyolként hull le minden est,

mi elborít húsomban élő földeket.
Az üres kontúr – egyszerű szénrajz –
ural élő vörösre árnyékot adó zöldeket.

A mester valamit elfelejtett, vagy
csak kitöltetlenül otthagyott. Bármilyen is
volt az a kereszt: időm kitöltöm: rajzolok.

MADÁR. DAL.

FOLYÓRA NYÍLÓ ABLAK

1.
Betlehemmel jön kikelet,
rigóval köszön január.
Följelentett sejtés
súgja a telet. Már
a madarak
önfeledt, teljes lélekkel
ünnepelnek
– kihűlt szemükbe zárva
az éneket.

2.
Énekelni kell, tudni kell
vélt valóért utolsó vérig
égni el.
Koszorúzni, míg
a lelkeszakadt
valóság beérik.
Égni kell a felhulló égig:
majd lehajol hozzád,
átölel.

3.
Ömlik az idő.
Partját vetkőzi szép folyó:
konokul fogyó-növekvő
létezés.
Elmúlt napokból érkezés:
lélegzet-pára ablakon.
Ez minden: ez a kevés,
ez és
az ellépő árnyék a falon.

4.
A várakozás megtart,
fogva tart. Odakint
felhő hűvöse mozdul,
nyíló szemeden átszalad.
Biankó fényben áll a part.
Kérdd a folyót, hová leszel
majd szép-magad?
Ha bármit ad,
csak visszaad.

kakas

FIESTA

FÖLDKÖZI KIKÖTŐ

          megjön Hemingway

Bikák dögölnek, halnak halak.
Halállal jelöl porond,
rendházban húzó árny-alak
földszintmagasból udvarra ront
és kivont pincekulccsal rémít kölkeket.

Homok issza a szomjas, sűrű vért,
szomját oltja a hűlt homok, ahogy
isten tölti a lelkeket
elérve a vékony telért, ahol
fölfénylik légző horizont,

ahol megépülnek múló templomok,
kikötőkbe süllyedt kártyavárak:
halálra horgonyzott fáradt
hajók, kik dőlő oldalukról
halakra rozsdát szitálnak:

ember jövőjét rajzoló romok
idők végtelenjére kiszögezve.
Soha már nem mozduló hajók
hajló ég alatt fúlni valók:
a Tenger tüdeje megszakad.

Játék délelőtt
fiesta

ODA. KINT.

ODA. KINT.

árok aljában alszik jó időm,
jószágaim szélmarta, sívó legelőn
vérző fogakkal marják a földet.
aztán jóllakva tündökölnek.

élem a voltak jelenét,
a vihart, szárnyas kabátot
szögre akasztom,
kívül minden elfogadó kaszton

életem éppen billen át,
ahol ajtók csukódnak,
ablakok: kinyitják,
fölhasítják az éjszakát.

Csigaröptetés

Csigaröptetés

Violin bácsi sétál

Violin bácsi sétál

MINDIG AZUTÁN

MINDIG AZUTÁN
(Vaskoppantó…egy a falra, tíz a földre)

Azután rémülve hátrál, tolat
a végiggondolt gondolat.
Gallyak végében kismadár megül,
a zuhanás percéig menekül.
Azután megoldva, kiküszöbölve:
küszöbre lopott alamizsna,
kölyökkortól végleg ellökődve hull:
szék sarkára vetett lukas harisnya.
Nem volna baj, ha jobb lenne, mint volt tavaj,
a hűtő szétrohadt, a haj kihullik,
és avassá hűlt a vaj.

Azután a megmaradás talán-
hajnalán
változik derűnk, borúnk.
Ez nem a mi háborúnk.
Néhány éven múlt csak,
hátunkon isten csap-
ja szét az inget,
azután kacag, másfele tekinget.
Pedig ránkbízott valamit.
Azután elment. Láttad?
Visszaintett?

konny

VASKOPPANTÓ

Összegzés, áthozat

VASKOPPANTÓ
(elpazarolt nemzedék)

          Térdre hát nem zuhanni!
          Sok, amit tudunk, éppen annyi:
          szükséges esküszegés.

Engedj el minden régi verset.
Jó volt szavakban bujdokolni,
ma régi lett minden, minden
elkopott ócska holmi:
most trágár és szabad az isten.
Nincs határ, kéznyoma ott páráll minden kilincsen –
létünkre bárki behatolhat:
tegnap tegnap volt, ma arcunkra szakad a holnap.
Arcunkat mint ázott plakátot, letépi.
Minden percünket újralépi, és
elvéti az összes elölelt szerelmet.

Azúr egektől elkötődtünk,
ahogy a lélegzet elkötődik a betört torokról,
elköszöntünk minden ember-koroktól:
kivetődtünk ágyból, bútorokból.
Túl vagyunk minden tavaszon, mély telen,
bárhová böffen a vérem: személytelen, mi rám talál,
s bár hazug vers-sorainkból is kilökődtünk
(az volt-e vagy a mostani a kedvesebb halál?),
az igazmondás kényszere hajt most is,
ahogy akkor, a tépésváltás előtt.
De most sem ömlik lassabban a vérünk
és most is ebéd előtt van délelőtt.

Hát lapozz: alul-fölül az áthozat
csak magyarázat, rozsdás, ócska vért,
bár mindenen mélyezüst fátylat
– drága vért – terít a jólismert, kedves halál,
az élet egybeverődik, s bár a vadászidény
végetért, a gyilkolás megengedődik.
Bárhol is voltál, rádtalál a közelítő ég,
alatta gyűlik a gyűlölet, az ócska vak,
meggyűlik mint a seb –
mint a rontást böffentő szép szavak.
Kövér hátakon vonaglik kölyökszerelmünk,
gyöngyös Európa – valóság szökik a valóságtól –
rejtezik dalokba, szózatokba.

SACI LAPOZ

SACI LAPOZ

Mesével ébreszt szuszogó tengert,
hajói halkuló holdak,
borzas csillagokat altat,
hozzá hullámok, halak hajolnak.
Jókedve gömbölyű, mint a végtelen
és végtelen, mint a holnap,
hiszen fölkelt álomi tengert,
hajói nevető holdak…

bagun

HÚSVÉT, 2013

HÚSVÉT, 2013

Rigó fütyöl a hóviharban,
minden itt van, amit akartam.
Madár sípol a zivatarban:
kismadár horgolt sapkába varrtan.

Sokasodik a baj odakint,
borda-kas-csendben
működik a béke bent,
üt a szívem és üt megint.

Kitekint ablakán a szomjas teremtő:
mit építettem: fölrúgott szék csak,
tört-szemű ablak,
mi volnék, ha nem az eredet,

a nemtő,
a sarkon beforduló balestes mentő,
emberkéz formálta hiánya falaknak,
zab elszéledt csángó lovaknak?

Bedől az ég,
zsákból fölszuszogó abrak az ábra,
azután lábra kap ez és amaz,
egy öröm van:

a létezés, amig fütyöl a rigó,
mert fütyölni kell, bár mindenen húz a jég,
bár minden föltámadásra hó havaz.
Ez nem kevés, a legszebb eltévedés.

HÍD. AVATÁS.

HÍD. AVATÁS.
          (Széchenyi – Döbling, 1860. április 8., húsvét)

papír behajtva, kézéllel lesimítva:
zizzenés a szét-csukódó árnyban:
zuhanás tudása a szárnyban.

áradás emléke: árok. kékítő világba leszállok:
merülök békítő iszappal szembe:
kettévált ország ömlik szemembe.

fölfordult hal hasa, befordult szemfehér:
vékony telér bazalt-időben:
forradalom a megviselt tüdőben
ennyi volt az emberél
-et.

Szél. Árnyék.
Ellen. Pont.
Fej. Lövés.
Meg. Születés.

VAN, MERT VAN

VAN, MERT VAN 

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

          Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
          a lencsébe gyűlő alkonyatban,
          szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
          – mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

KÉP. ÍRÁS

évszakok, ablakom előtt bámész járókelők

KÉP. ÍRÁS.

Eltévedt harangok hűlő határban:
ami volt, erősebb.
Tavaszi sár fölött a szél:
ami lesz, ismerősebb.

Felfordult hassal megállt folyó:
ami van, az arc
merő seb, világol előre, hátra.
Őszre bámulok: ruhatárban véletlen kabátra:

elfércelt, félrevarrt mondat az élet,
holt-létből koholt ítélet.
Nem-mondott szavakból mégis
világnyi könyvtár épül.

Suttogás közelít lóduló sötétben:
füzetlapokként hajolnak az évek.
Szédül-pörög a falevél, lehull:
a szerelem mégis kiszépül.

KÖZELSÉG. IDEGENSÉG

„...vizes sík" spárga boggalKÖZELSÉG. IDEGENSÉG.

az idő, ujjak közt szétpergő semmi
elrettent elfeledni:
ránk van itt bízva minden:
kezünk a kint- és bent kilincsen.

kell ami volt, azt is szeretni.
kell a húsunkká lett jövőt
a túlélt estével egybetemetni.
kell az eljövő azonos-ra lelni.

jó – ha kell – megtanulni ölni,
s ha a távolság éj-horizont arcát fölfedve
ránk köszön
– ha ránk köszön –, átölelni.

TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN

írás (ráismerés)

MOHAI V. LAJOS
Az emlékezés melankóliája
(Prae.Hu 2010)
A közlés helye: Új Forrás

          „Az agyongyötört táj szomorúsága miatt, mely fogva tartotta a tekintetemet.”

[ITATÓSPAPÍR] Távozóban, mindig távolodóban. Amikor hazafelé tart, akkor is. Még nem tudom, milyen évszakban, melyik hónapban, – fázom. Mohai V. Lajos hűlt világban jár, hűlt helyeken, de pontosan leírja, kik élnek, éltek az esedékes „máskor”-ban, ugyanitt, ezen a helyen: az agglomerátum betonsilói állandóbbak az alaktalan Templom térnél, ahol elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsák állnak, ahol kevesen használják a templombejáróhoz vezető lépcsőt, mert oldalról közelebb a járás, ahol a sápadt harangkongatást a helyiek sem tartják becsben. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mohai nem engedi az olvasót szabadon járkálni belső tereiben. Az érzelgős együttérzés tilos. Közli, leírja a számkivetettség útvonalait – hajótörött kalandorok, regényhősök fejezetnyitó, dőltbetős elő-összefoglalóinak stílusában. Egyes szám első személyben, részletesen, a lélek olyan természettudományos élű bevilágításával, mint aki mindig befelé figyel. Mi pedig – elrendelten kívülállók – ezzel a figyelemmel azonosulunk, s a fagyos éjszakát követő hajnalon már az olvasó az, aki crusoe-i leleménnyel és türelemmel kijátssza az elégett kávéfőző-gumi képében megjelenő sorsot, míg a kifolyócső köpdösni kezdi az izzó gömböcskéket. Így tágul a világ egészen föl az üres(?) őszi égig. „Mintha várt(…) volna valakire, aki késett.”

Nagyapám – mást se láttam rajta – pecsétes, elhordott katonakabátot viselt. Mohai pontos szavakkal, hosszan ír róla, akit nem ismerhetett, arról a gyászról, ami az enyém, arról a halálról, ami engem tanított az óriási szürke éggel kiegyezni [KORAI BÁNAT]. Honnét megint ez az azonosság? Egy kisfiú sír abban a szobában, ahol az Öregapja meghalt. Utazásokat álmodunk végig: Kanizsa, Katonarét, a Délivasút árka fölötti híd, Hidegház – örök jelenlét –, megint Katonarét, Rácváros, azután a Dózsa laktanya. 1968, Varsói Szerződés, Parassapuszta, közben a gyermekkor puha melege, zizegő őzek a csillár alatt, a történelem rendbontása, bombatölcsér, azután 1987-ben Északon, Jurmalában, és a Rigai öböl, ahonnét visszahátrál a saját időbe. Nagyanyja halála, elmulasztott utolsó óra, Hidegház megint, lelkiismeret és emlékek, majd az emlék emlékei.  „… őszi halott volt, szégyellősen ment el, boldogtalanul.” Apja halálakor a ravatalozóban – megint a Hidegház – a földi keveseken kívűl „nem volt más, csak a szégyenlős ég egy kicsinyke darabja a nyitott kapuszárnyak résében”. Az idősíkok metszésvonalai – mint lézerháló a múzeumokban – mindig váratlanok, és mindig pontosan természetesek. Az eltávozás, a múlás melankóliája hűvösen húz a szemérmesen rejtőző bámészkodásban. Elfogynak temetők, keresztek, elfogy a gyermekkor is. Mintha a világ levetkőzte volna az évszakokat, az író emlékei folytonos őszben, fakó színektől pontosítva forognak elénk: „… a félbemaradt éden kísértése …” mondja [A KISHITŰSÉG KÖTELÉKEI]. A hűség, mondom én.

Kafka, Kosztolányi – később Kosztolányi megint –, Valéry, Hrabal – később Hrabal megint –, Krúdy. Ködös-csillámló világok, miket  a szerző – jól tudjuk esszéiből, tanulmányaiból – értve és magát megértetve bejárt, s amely tájak már bizonyossággal befogadják. Vidékek, ahol a jelen s az elmúlás más-más fénnyel, de folyamatosan egymásba hajlik (ahogy ebben az önéletrajzban új fénytöréseket létrehozva egymásba forognak más-és más jellegű szövegmetszetek), ahol a horizont éppannyira otthonos – csak –, mint a körénk szabott, itteni tér. Többnyire esik az eső – vagy eshetne éppen –, a halál pedig csupán a személyes lét lassú fogyatkozása. Amit az ember, akiben a távolság néz végig önmagán, megért, ahogy megérti – az elfogadás határáig jutva – anyja, apja halálát is. De az öntudatlan boldogság megsemmisülése elfogadhatatlan. Mikor az élesedő, távolodó, kapaszkodó tekintetben mit sem értve megfagy a bizalom, megbocsáthatatlan. Mohai V. Lajos a Dalmatával is metsző őszben, telekben sétál, kerülgetve a hókásás pocsolyákat, nehogy a kutya ujjai közé fagyjon a jég, ahogy később, már egyedül is ugyanígy. Később. Mert a Dalmata halála után már minden később van, újabb, keserű időszámításban. „A nélküle-utáni helyzetben”. „A halál közös meder” [FEKETE, FEHÉR]. „Mér és igazít: a fogalmazásba becsúszik egy hiba, és kész.” A tudatlan, tudattalan szomorúság látványa elviselhetetlen. A Dalmata nem érti, megfejteni sem akarja, honnét és miért a halál, a tehetetlen bánat a miénk. A Kutya ösztöne pontos: fölösleges kitérők nélkül egyezik ki a vele együtt létező idővel, nem megy vissza és előre sem, az Idővel való kétkedő, fájdalmas kérdezz-felelek játszma a miénk. Válaszok nélkül. „Vajon visszanézett-e utoljára Dalmatánk az útra, amikor az esti sétánk véget ért és hátat fordított a világnak?” A feltétlen, csupasz szeretet elveszítése azután maga a viselhetetlen önvád, minden bábeli tudásunk hiába, a ránkbízott szelídséget se tudjuk megvédeni, ahogy a víz, a homok folyik ki ujjaink közül, egyszerre nincs többé a most-volt-itt lélek, csak távolléte növekszik görbe tetemnyi térből föl, föl egészen a kíméletlen, jégszínű égig. „A halál helyett nem jön más.” Az önvád megfekszi fájón a szemünket, ahol lepe­regtek a Dalmata élete filmjének utolsó képei, és csak csattog az elszakadt filmszalag elszabadulva.

Önvád, harmadszor is: a veszteség után a világ elsimul, de belül árnyékként sötétlik a veszteség ütötte hiány, mert – bár elsimul a világ – a halál a személyes lét lassú fogyatkozása. Honnét és miért a halál? – kérdezi Mohai, és miért a kutya elmúlása osztja az időt előtte- s azután-ra. Mintha a tervekkel, utazásokkal, irodalommal, kuszaságokkal és megoldásokkal átszőtt – mellékes – emberélet csupán a halál idejéhez és pontos helyéhez hajló borús késődélután volna, rokonok, közeli és alkalmi ismerősök múltideje vonja be a szemérmes gyászt [ÉLETÜNK HÁTSÓ KIJÁRATÁN]. Az írások nyelvezete pontos, a szavak önmagukért felelnek, s ahogy az éles vágások újabb és újabb színekre vezetik az olvasót az őszi esőkben ázó színterekben, a közlések fegyelme egyre szívszorítóbb. És átbukunk olyan vidékekre, melyek a szerző kedves ismerősei, ahol – mint a mélyreszállás drámáiban – nem tudni, ki az idegen és ki az avatott vezető. Kafka, azután Chandler – és megint Kafka, ahol drága Ararátként bukkan elő a mondat, ami Mohai V. Lajos írásaiban eddig elvezetett: »Amik vannak, azok képek, mindig csak képek.« Miként az önéletrajz is élesen fogalmazott képek sorából rajzolódik, s hogy a sokasodó személyes hiányokat, a múlás fájdalmát férfiasan rejtve mutassa, az író egyes szám első személyből harmadik személyre vált. Megintcsak távolodóban. A budai, tallini séták mind átforognak a gyerekkori Kanizsa tájaivá [BUDAPEST HONTALAN VÁNDORAI], az elveszített – és valóban elpusztult – kertek, utcák képeivé. „Rabul ejtett szülővárosomban a hontalanság. ” Prága, Krakkó, Zágráb, közép-európai kávéházak, csapszékek levegője, a nyolcvanas évek levegője, a »közép-európai spleen«: irodalommal, szövegdarabkákkal, idézetekkel, szerelmekkel átszőtt napok, melyeken, mint fényképek az előhívóban, átszűrődnek, előtűnnek Kanizsa, Budapest örök ideiglenességének képei. „A szerelem várakozás. /…/ A szerelem a saját oldalon történő lázadás.” Ismét a múlás megértésének kényszere: szikár szavakkal behatárolni a határolhatatlant, leszögezni azt, aminek természete maga a változás, akkor is, ha marad, a megértés, eltávolítás és megtartás szándéka, amiből Mohai nem enged. Nem tud engedni. Majd – utazások és szerelmek múltán – a derengő égre, belső tereinek tükörképére hagyatkozva „… a Kutya ugatását hallja. Ez megnyugtatja, és úgy dönt, nem hagyja el céljait”.

Megint a Dalmata. De már a séták Tinával [SÉTÁK TINÁVAL] kívülről láttatva, távolítva, harmadik személyben indulnak, kilencedik-kerületi, lehangoló tájban, a Ludovika, az egyetemi klinikák s a belgyógyászat téli esőben ázó falai között. A kutya betegségéhez, a közeledő véghez Mohai V. Lajos megépíti a személyes díszleteket – a halál a személyes lét lassú fogyatkozása –, a kint- és bent-világ (gyilkosság, börtön,  lelkiismeret, mégis-szeretet történetei) egybeérnek. Az irodalom egybeér a létező világgal, a ferencvárosi Pepin bácsit – Sirály urat – Hrabal sem rajzolhatta volna fájdalmasabbá és szerethetőbbé, ahogy Sirály úr fölbukkanása a rámaradt kutyákkal, majd mindhármuk köddéválása az író életének létező, megtörtént fejezete. Az irodalom – mint téli jégfelhők a horizonttal – a világgal egybeér, ahogy Hrabal galambetetés közben a bulovkai közkórház ablakából kilépett. Az elmúlás – az esők múlása, a folyók múlása, az idő múlása – az élet elmúlása. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mégis, ami elmúlt, az már levált önzésünkről, szeretetről, szerelemről. Mint a hagymahéj, lehajlik a magányra ítélt létezésről. Közös. Az emlékezés melankóliája.

A fenti írás nem kritika. Bármi értékeléstől, ítélettől távol tartja magát. Teheti, mert Mohai V. Lajos megadta a ráismerő azonosulás örömét. Köszönet érte.

Fábián István
2012.

SÉTA, PAD FELÉ KÖZELÍTŐ

Ha lent van is, az ég magas

SÉTA, PAD FELÉ KÖZELÍTŐ
          Osztovits Leventének

…gazba dőlt, vízparti pad. leülsz.
árad, apad: úszik a szép idő:
látod, valaki jött, leült,
látod, valaki arra járt, leült,
látta az időt, mikor leülsz.
árad, apad a szép idő:
látod, valaki jön, látod, leül,
látod, valaki ideér, leül.

NINCSTELENHALÁL, HATOSVILLAMOS

Elfordulsz. Odanézel. Elfordulsz.

NINCSTELENHALÁL, HATOSVILLAMOS

                    járdakőről dől, lépcső alakú

Kölcsön időbe felöltözve szépen –
egyenes derékkal fekve járdaszélen:
az idő van csak egybe’ egészen,
most minden félbe van.
Csak a semmi van most készen.

Hagyd el, Istenem, hagyd el,
ha mégis létezel, takard el,
van, amit látni nem szabad.
Körötte krétarajz kövön.
Vér szivárog a piszkos fültövön.

Megroppant mint ócska eszközök,
hajtva hasznát ha bárki másnak.
A szavakat szóközök értelmezik, miféle lét ez itt,
ahol a nemléttől dobog az élet
és nem-remélt romlás a másnap.

Mosollyal indul vissza a lélek
oda, hol gyerek volt, kölyök,
bízva nyárdélutáni örök végtelenben,
zápori álomban, óriás égharangban, nyárban,
folyóban, lassan hullámzó alkonyatokban –

          [most sötét emberek viszik ezüstszínű tokban,
          ahogyan bogarak gyűlnek az időtől felgyűrt
          hajlatokban.
          Egy délutánra bízta magát, csak
          egyetlenegyszer volt kisgyerek]

MÁR FELIRAT

Ha mind elmennek, ki marad?

MÁR FELIRAT

(sárfelirat) Nagy Gáspárnak

                    egyszer majd el kell temetNI
                    és nekünk nem szabad feledNI
                    a gyilkosokat néven nevezNI!

iNG,
amit fel nem vettünk,
fehéren bolyoNG,
itt van helyettünk.
haragja
szelíden örök felettünk:
nem tettük, amit tehettünk,
kezünkre fagyott
minden meg se kezdett tettünk.
nincs egy szög se, mit helyretettünk.
egy váltás iNG sincs az a váltás,
üres történetté lett
minden áldás,
koNG, mint az idő a tudás,
a vers: torkomra tenyérrel ütött kiáltás,
ahogy minden szava
szelíd volt országért – s azért
mindig könyörtelen –,
egy szóközben elfér a végtelen,
én is csak
teszek-veszek,
pakolgatok, néha
elbillent fejjel hallgatok
keveset, sokat,
fehér falak közt húzó vers-
sorokat.
leNG mégis valami csönd,
hála-áldás
kezével szavakat,
vasszöget görbít, ha másfelé néznék,
odacsördít.
zászlóként suhog fölöttünk az az iNG,
szél susogásával hull, keriNG:
nincs más raNG,
csak a zendülő haraNG.

ÖRÖKTÜKÖR

Szövegmezők, -katedrálisok

ÖRÖKTÜKÖR

          Molnár Istvánnak

béke van:
csontok maradéka.
fölkarcol, elsimít
az ömlő jelenlét:
összedől,
helyben szalad
a létezés elől a nemlét,
– amíg egy dobbanás
szíventalál –
egy dalt dohog
a föld alatt aluvó
szőlő-
tőke,
indázó jelek
– mindig minden egyremegy –
minden betű egyetlenegy,
önmagában a legszebb rajzolat:
ömlő jelenlét, karcolat
megint, ahogy az üvöltés elegánsan megint,
rádszól, miközben kibillen a táncból,
Isti,
miféle tánc, amiből kiléptél?
azt mondod, hö? amíg tenyered
jézusos köröket rajzol?
mi az, hogy
egy mosollyal elalszol?
és itt?
ami megmaradt,
azzal mi van –
magunkra maradtunk sokan.

vigasz, biztonság voltál,
a jelenlevésig kezemre holtál.
egyszer elfogadtál tőlünk egy ebédet,
– Judit üdvözöl –
engem éltet.

1920. 06. 04.

Nagyapáink, Dénes János dr. t. hadnagy és Kállay József híradós szakaszvezető emlékére, akik több mint három éven át védték a hazát az első világháború orosz, román és olasz frontjain, hogy végül egy kastélyban annulláltassék 660.821 hősi halotti értesítő. Ők ketten hazakeveredtek, de előbb s azután is érkeztek vörös madarak.

DISZNÓ-DAL

…áll az óra: áldozat vár áldozóra…

DISZNÓ-DAL

          Öltem én mindent, ami lábon jár.
                              Clint Eastwood (Unforgiven)

Jön a disznó ellenfényben,
fülén pirosan-eresen átsüt a nap.
Megy a gazda kismellényben,
piros fején veresen csurog a kalap-
szalag, míg vitatkoznak a rontó tényben:
amott a gazdasszony szalad, ennyi volt.
A böllér a holt, a vér a folt.
Ki az életet végig félte,
a gazdát most túlélte.
Ólajtó szakad,
az ártány halad
izzó szalmakazzallal a hátán
billeg futva, vinnyogó sátán:
Gyertek gyerekek, egyetek,
egy vagyok mostmár veletek.

SZERVÁCNAK, ODAÁT

SZERVÁCNAK, ODAÁT

          azért a zöld romolhatatlan
          azért a kék felezhetetlen
                              Szervác József (Szavak hazáig)

Holdat ringat az olajos tócsa a kocsma előtt,
hámló tükör! hirtelen ugrik a falra az árnyék,
az estét a kőre kibukja, zárul a kör.
Szalad a vér, csattan a homlok, szegfű-szirom
robban a sebben, jelvény se szebben,
szalad a vér: a kés se jobban halad a húsban.

Az elmúlást, indázó tetkót arcodra varrtad,
a hajnalt – híguló reményt, vizezett jövőt –
magadról sírva vakartad, ittál, mint mindenki, aki itt él:
csepel szétszaladt sínei szakadó erek a szemedben,
indul a reggel, máris egy mondat végére szakadó pont.

Szénszagú eső hull: arcodra szitáló jézus-lepel.
Körmönfont, ravasz imával indít műszakba az Isten,
pálinkával, ócska dohánnyal köszönt, hogy
megsemmisítsen, de szavadat, rángó agyadat
tündér támadásokra fölhergeli, reggeli látomásokkal
épülnek hajnal-fekete versek (József ma feketét…,

József ma feketét…), a szavakat húsodban viselni,
hogy a nappali sötétet elviselni kitartson újra
az esteli feltámadásig, amíg ismét szeszekkel
zuhan a felismerés: az Egyetlent újra meg újra váltja
a létező Másik, vagyunk a múltunk, mégis kevés.

Jó lett volna kedvesen meghalni, de addig élni,
lenni Isten szavában tettenért tévedés:
lebukik olykor ő is, ahogyan szárnyra kap olykor
a kő is. Biztos tudásban hibásan levés
lett volna tudásunk. Ennyi volt a kincs, nem is volt
semmi másunk. Mire mattoltuk volna, berúgtunk:

egy munkásőr vert meg minket a sakkban,
magunkra ütöttünk minden alakban,
záróra volt minden versre beváltott percünk.
A vallásunk: bokáig járni betonban, izzó salakban.
A fogunk nyomdai savakban homokká vásik,

minden éjszakában billegünk utolsó villamosig,
sosemvolt végállomásig. Talán a kint-sötét-bent-arany-meleg
majd hazavisz, visszavisz, hisz csak a teremtő gyermeke
vagyunk.
Mi is.

MADÁRÚTON-ÁTIRATOK

Valamikori magadra visszanézni a jóslatnál ingatagabb.

MADÁRÚTON-ÁTIRATOK

          VESZTEGLÉS

Folyó, mezőn végigcsapó ostorzuhanás.
Szállongó ezüst. Vigasztalás.

Tenyeremen fekete kavics, ajándék:
vízcseppnyi hűvös a fészke kezemben.

Fák állnak derékig gazos homályban.
Fülel az élet partravetetten.

          GÖDÖR

Kútmélyben alvó vödör.

          A KERT VIRÁGAI

Apró jelek, zene zöng.
Kezemhez-kedves, lusta pók leng
a délután fonalán:
süllyedést hozó csönd, bent.
Amit feledek, nem bánt,
bont ezer hajtást a lélek,
süllyedés a perc:
ész nem indít, bokra célnak, indulatnak, vésznek –
széteső kép, elvész álmomban, a létezés
gallyainak ága-bogában.
Bíró nem dönt semmiről,
létemről foszlik a gond.
Egyetlen ablakszem a kint:
sugaras templomfény, hang.
Meglódul álomi zengés:
a harangszó átremeg a kert bókoló virágain.
Jöjjön álom lázadóra, megalkuvóra,
a házfalon már az éjszaka hűvöse bomlik.
Kattan és lép az óra.

          CSENGETTYŰK

Szitakötők szólnak utánam,
gyermek-idő játszik a vizekben,
az sírjon csak, aki hazátlan!

Sosemvolt-örök délelőttön
hagyom, a kék ég ledöntsön.
Nekem a halál ismerősöm.

Csak az sírjon, aki hazátlan,
megvagyok minden halálban,

folyók, erdők harangja kongat:
láttam a Napot. Láttad a Holdat.

          TÉL

Hóhullásban kánya visong a télben.
Gallyak fekete-fehérben.

Lebeg a kánya, vörös pelyhet, rozsdás tollakat hullat,
az ágak szememre fakulnak.

Billeg, lebeg a kánya, keményebb, feketébb lesz
az eget markoló ág-bogak hiánya.

Lebeg a kánya időtlen, bogarak, giliszták
mindenféle pockok rágják magukat lejjebb a földben.

Moccanatlan libben a kánya: halott nagyapám
kilépdel gyerekkorom eltévedt havára.

Hull a hó, távoli nyarakról
eltévedt kánya visong a télben.

Az erdőre ballag nagyapám.
Igazi balta villog kezében.

          GYŰRŰFŰ

Kopjafák tücskös mezőkön: mintha
a szívünkön növekvő gyász feszítene.
Nem volna-e jobb végre vadak vackára,
füvek közé a cserjés tájba visszahajolni?

Mint rétek vigyázófái félkopasz pitypangok,
surranó egerek fölött:
zászlókat lehetne már hozzánk kötözni.
Fehér a gyászunk, mint a megmaradtaké.

Éjszakai ködök rongyait lebbentik ránk a hajnalok,
erősek vagyunk, emlékezők,
elég erősek elbírni idegen szelek suhogását.

Országnyi lobogó zuhogását is megtartanánk.
Így csak mint akiket fejfának állítottak
egy újabb kor elé az elforgó századok.

HAZUGSÁG LOVAGJAI JŐNEK

HAZUGSÁG LOVAGJAI JŐNEK

          magyarországra       pontos tükörre
          támadnak óriás angyalok
          üvegélen jár csuklója körbe
          ő maga aknán jár       gyalog
                    (töredék 1982-ből)

 

Kerek lett a világ, a net: víz alól felcsapó háló:
minket halakként halálra dobáló: így vagyunk szerető veszteség,
káló. Szűkölő szavakat kitaláló. Ennyi volna az üzenet.

Új kor van: a hazugság nevetve tépi sisakját: fölbukkan
tekergő álca-arc, szorgos lárva-fészek. Hátraarc vagyunk,
részek, sosem egészek, fekete vizekről várjuk azt a sajkát.

Szívünket távoli ütemek lakják, részeg esték
hágják a józanság napját, bárki leveri mindünk kalapját,
gyermek kutatja hason-más apját. Másik világok
kevesedő arcunk belakják.

Óceán bőrén reánkfut eljövő szárnyak árnya,
atlanti mélység fázva sötétül. Vagyunk jól örzött kaszárnya:
magunk örzője leszünk menedékül, amíg
a hazugság szájunkra szépül és alanti életünk felépül. Végül.

Az estében ömlik az este, valaki most szalad Európával,
napnyugat csillagos-sávos lovagja, aprócska isten, sosemvolt sátán.
Országom gurul, csörömpöl nászi sötétben. Emez dobálja
patáit, amaz hús-puhán fehérlik. Teste éjszakába tűnik annak a hátán.

PILÁTUSOK ELLEN VALÓ

Égtájak, kontinensek küldenek ide helytartókat. Olykor kacagnak, van, hogy vonyítanak, apró puszik lopódnak sovány szügyökre. És a dresszkód black-tie, diadém. Európa tánctermeiben bűzös-piszkosan, mosdatlanul, minden éjszakák minden villamosairól lerúgva bujkál hajléktanná esett ismerősünk:
a szabadság.

PILÁTUSOK ELLEN VALÓ

          Hogy köszönjem meg Uram,
          hogy a vadászok tőrétől lelkemet kiszabadítottad?
          Amikor azonban én vadászom, ellenségeim reám vadásznak.
                   … Munkára születtem, munkában telik gyönyörűségem.
                   [Rákóczi Ferenc fejedelem vadászimádsága]

          …1990

Isten homlokára: óriási égre nyíló ablak,
lent záruló síkjai tűzfalaknak,
sok háborús, romló régi rom,
tégla-űre tűnt életeknek.
A kusza fény átporlik időn,
moccanatlan lógó függönyön –
bent álmatlanságtól gyűrt homályban,
sötét helyen, ahogy az idő igyekszik
vidáman a májban:
egy ország önnön súlyában lebeg.
Kint aranyfüstbe vont golyónyomok:
bent jelentől bűzlő sebek.

          1990…

Fénnyel, vízzel oltakozik hiába
pilátus-ország, roppant tükör,
benne helytartók rozsdás lavórja tündököl,
kifordult gyökérrel szónokol
kába telében minden tavasz,
nyara készülő vetést elhavaz,
ősze fehérebb, mint az ing,
vére kivégzés-rozsdás megint, haldokol,
fekete rózsa szivárog tüdején,
          ahogyan tábornokhalálok idején
és szépen elalszik álmodott telén.

          2012.01.21.

Ördögszekér-lét futva, pörögve:
szaladó rajza a maradásnak,
mindig azonossága senkimásnak.
Itt élni akar, remélni akárki –
a drága indulattól tavaszi égben
isten nyarát, őszét, telét megörökölve
a tavaszban tavaszra várni –
ez a tudásunk: a semmi szanaszét van,
a minden pontosan van,
ésszel-ösztönnel megmaradjunk,
ha elmegyünk:
akármi-mindent visszahagyjunk.

SZÍNCÁPA

Eredj kisfiam játszani – mondta az anya –, fogócskázz kicsit az életedért. De ha ravasz leszel, az se baj.

SZÍNCÁPA

a régi bérház akváriumában,
mélyülő estéket őrző udvaron,
ahol gangok közt szűrődik alkonyat –
Színcápa lomhán mozdul a gyerekzsivajban.
Hűvös árnyékként körbefordul,
aztán megint és újra körbe,
– gombóc forog a gyönge vajban –
évek múlnak így sejtetlenül:
életünk hull a megvakult tükörbe.
Iszkolsz harangos zoknival,
pántosnadrágban, sikoltó rémülettel:
szívedre szorulnak árva célkörök:
te vagy a megszökött kölök,
örökké rohannál körbe-körbe.
Szép volt az az idő,
gyerekkor, indulók, szibériában fürdetett
szocializmus: megmaradtál,
anyád sem vétetett el,
          magadra maradtál:
          mint a hymnus.
Színcápa abba tép bele, ami nincs,
abba, ami nem volt. A legszebb mindig
a sosemvolt, és persze az sem érdem:
hét-szín szédülés fekete-fehérben.
                   Felnőttünk:
                   tündér eszünk van: isteneknek.
                   bennünk nevetnek hűség, arányok.
                   Vagyunk szétkoszlott eretnek:
                   mundéros árnyak, belül igyekvő parányok.
Csak az a szín nincs, amivel
a Cápát lefizetnéd, hogy csak játék ez,
az se mentség. A szívedre pántolt szabály
sosem lazul. Ott áll középen,
hullám-sötétje szemedbe szúr,
meglódul, szeme se rebben.
          A kavics is fekete
          izzadt tenyeredben.

TÜKÖRKÉP

…és akkor a tükörképnek van valósága. Amibe ököllel beleüt.

TÜKÖRKÉP

Tükörbe nézel,
arcod a tükör letépi,
napra-nap lerontja,
újraépíted. Újra lebontja
és deszkapalánkra mázolva
újratépi.

Plakát vagy, lenni akartál,
mezítelen arcod ne takard el:
régóta működik a vidám, hazafi kartell:
zümmögő vasgyári kar-dal.
Nem tiltakozhatsz betűvel, rajzzal
se karddal, fegyvered (ha nem éltél, se haltál)
a győztes kaviárral megrakott hal-tál.

Lépteidet az idő újralépi.
Visszamész, hogy tiéd maradjon utad,
a görbe, régi téglajárda,
kövérarcú munkás, operák helyébe küldött
munkásdalárda, munkásőrhatalom,
pozsgás mosolyú ifjúgárda.

            az van, ami volt
            az van, ami holt

Címerré görbített kalász:
halottá hajlított halász, ideje volna
ettől a volt-tól szabadulni,
(bár éppen életed volt)
azután egy kisszékre leülni,
és akkor monthatod:
szép már így, ahogy volt.
Múltad belakott, innét visszanézve
vidám tévutaktól karcolt, honos:

            de szép, mint minden, mi azonos.
            Az a szép csak, mi azonos.

TÉPÉSVÁLTÁS

A század szapora csosszanásokkal lépést igazít. Azután megint. És megint. Azóta is.
Ugyanez másképp, más képpel:

TÉPÉSVÁLTÁS, 1989–2011

a szabadság, mint mém – tanulmány,
            avagy
            a sehonnétjött bennszülött

crusoe a véletlen parton –
homokba fúlt arccal heversz:
nem tudva, otthonoddá lett az idő, ez örök tengerverés.
hűlő homokkal torkodig –
hányféle múlt vetett ide, múltidő és majd-idő:
a jelenidejű semmibe?

szemhéjad alá sár tapad,
érkeztél rejtett jövővel.
országod volt minden negáció,
szavad
voltak indulat, gyász
és sejtett ráció.

most, e váratlan parton,
– gyöngy-szilánkkal bérelt hajó-
törött –
az arcod alá feszült víztükörben rezgő
arcképed kettétöröd,
ahogy rászakad lélegzeted.

szád szélén buborék-csöppön játszadoz
a szivárvány-szilárd mulandóság,
huncutul ring és arcodba vág a jóság:
félszavak voltak volt-korod,
utalások, csak elejtett félmondatok a szózatok.
Dadogta a szív, amit dadoghatott.

az volt a múlt. ez itt a valóság.
hajóra szálltál vesztve mindent:
bolond és hiszékeny voltál bizony.
azt mondják, nyolcvankilenc volt
a szabadság,
a szemedbe húzott horizon.

most lett gyerekkorod aluvó réme,
rádszól a bába: mikéne?
vagy mára mindenki igazi méme:
            (ahogy az ősz a sóhajtó levelet az ágtól:
            szabadíts meg a szabadságtól!)
vagy már csak önmagad reménye.

crusoe, te vagy a kiszámolt egyetlen.
főhős vagy, méme a maradásnak.
Szakítsd ki arcod a sárból,
állj fel, előtted a szigetnyi ország,
indulj, crusoe, itt a kiszabott szabadság.
magadtól kapod. ki mástól?

11. 11. 11.

Tiszteletem!

Olyan ez, mint a papírcsónak. Vagy palackposta. Az ember rohanó vagy éppen csendes, lassú vizekre bízza az üzenetet. És vár. A nagyvilág tele van elkapkodott vagy épp elkésett szándékok suttogásával, lélegzetével: közeli-távoli utcákon is hallani a tenger morgását. Később az üzenő – nappalok és éjszakák múltán – sötét hajnalon papucsban, fürdőköpenyben, hajába pergő vakolattal lebotorkál a földszinti levelesládához. Vagy a patakhoz térdel. Vagy térdig gázol a nap elé forduló óceánba. És halk, ám határozott hangon mondja:
Uram, a postámért jöttem!

Kedves Látogató,
igyekszem minél gyakrabban jelentkezni – egy-egy írással, csak egyetlen sorral, vagy rajzzal éppen. Ha úgy gondolja, Önnek szól az üzenet, válaszoljon.
Ha nem: Önnek szólt akkor is.
Fábián István

Íme az első bejegyzés:


HOLTFÉNY

            indián dal a gyermekkorért,
            avagy
            egy halál = egy halál

ahogy a csukódó zsebóra:
csapódik az ég a tóra,
záruló csöndben járnak halak,
hulló sötétben éj alatt
játszanak a látó és a vak.

elég egy kevés
véredre oltott
alkuvás:
léted máris csak létezés,
arcod csak elfordulás.

ne számolgass halálokat,
elég az égő-áldozat,
éltél keveset, sokat,
nem leltári áthozat
szabott időd.

az egy neve kegyetlen,
mint a szívütés.
nincs örök, nincs sok, és
nincs kevés.
Csak ismételhetetlen.