A JUDIT NEVŰ NÉPDAL

Csend lett.
hirtelen döbbent szívem
a némaságra.
A kert meglapult,
mint mikor héja köröz.

A rigó hallgat,
rémület görbül a faágra,
a virágoskertben
bogár dermed
a moccanó rögökhöz.

Egybegörbül
a kint s a bent,
elhagytuk játékunk,
az örökül kapott
végtelent,

hol összebújnak
kedves farkasok,
némák az üres méhkasok
és jézust szólítják
a fűzvesszőn tátogó halak.

A létezés mindig
előírt útjain halad,
kezemre fészket hordanak
világ árvái, az istentől
elrúgott madarak.

Bár igazán jó
én sose voltam,
de láttam minden madarat holtan.
Istenből is láttam,
ki megmaradt.

GYEREKKOR

Mint zizegve fölborult bogarak:
csapkodó kezeim vésik az elhagyott eget,
fekszem a fölmagzott fűben hanyatt.
Felhőkre írok, írom, ami még megmaradt,

ha bármi ittmaradt abból a bámész korból.
Vagyok a hátán, gazok közt álmodó gyerek,
vagyok a rét, sáros folyó, vagyok a lent,
ki álmodott odafönteket nézeget.

Fekszem kiterítve, bárányok lépnek kezemre,
tenyeremben sárból szakadó lepkék.
A teremtő gömbölyödik fölnyílt szememre,

alszik kedvesen, magyarázattá felejtett emlék.
Pók szövi bábbá az időkben forgó bogarat.
Lehetnék, aki vagyok. Aki mindvégig ittmaradt.

A BIKA, AZ OROSZLÁN ÉS A KUTYA, AKI MINDIG ARRA JÁRT

    Miko F. László álom-realizmusa

Ezek lennénk hát – hiány fölfeslett szövetben,
mi beleszőtt arcunkat magába rejti.
Háttér vagyunk, szélesen festett vászon,
tenger, tengerpart, óriási ég,
odalent a parton bámuló gyerek:
fölvesz egy fénylő kavicsot,
azután a vízbe visszaejti.
Ő is mi vagyunk, a kő, a gyerekkéz.
Megrajzolt, egymást bámuló jelek.

Azon a parton kutyák sétálnak,
kék és fehérbe játszó ebek.
És ívelt mezőkben sápadt angyalok,
szárnyukról aranyló hímpor lebeg,
kezükben kés, üzenetük a kétkedés.
Biciklin járnak, nem gyalog,
szemeik háromszög alakú vérző sebek.
Áttetsző testük árnya is arany.
Bólintanak: Ha látsz is, én nem vagyok!

Ezek lennénk – zárójelentésben gyilkos elírás,
torkunkon akadt mondat búcsúzó szavunk:
porba taposott pikador zászló.
Sétáló oroszlánokra bíztuk napunk,
valutánk a sírás, a bordákon átgázló szívszorítás.
Vagyunk a bikába hasító lándzsa, határkaró,
lám, kitűztük a festett eget. Vagyunk a kutya,
az egekig fölvérző bika és az opálszín oroszlán:
a szügyünkön pirosan táncoló céljelek vagyunk.

Ezek lennénk – ahogy a tenger, a hatalmas kékség
esténket apró csillámokká váltja, és körkörös
idejét, a szűnést és a dagályt arcunkba kiáltja,
lesz a festett vászon afrika színe, vérvörös,
benne ízzó ívekben keringenek a gyöngyök
s a bika, minden délután halálra ítéltje
vérét szétszórva homlokát a porond földjére hajtja;
szemébe néznek a síró göröngyök.
Akkor arcunkat végül a tenger visszaadja.

JÓZSEF ATTILA

Az ég könnyű vásznán áthúzod kezed,
a szélben repeső-kéklő ruha fonákján
ujjaid árnya átszalad:

állsz az égbolttá dagadt
szappanszagú lobogásban árván,
mindig-csak-mindig egymagad,

ki egy ország csillagzó fattya lettél,
aki itt sose kellettél, akit nem szerettek.
Te engesztelhetetlen szívvel szerettél,

hiszen tudtad, az odaát mindig-
csak-mindig odafönt van
az embertől elhagyott gyönyörű rendben.

Mosolyogsz, fogod a Teremtő kezét,
ő átfogja vállad, ballagtok valami tavaszban.
Boldogok vagytok mind a ketten.

A HATODIK NAP ESTÉJE

Föleszi a hiányt az éhség.
Acél tükör az este.
Egybehajlanak fénylő lemezek.
Szép lett az ember:
körme levágva, haja fésülve,
szeme ívesen rajzolt,
oldalán az a seb is odafestve.

Szép lett az ember.
Tenyerében melegszenek légző óceánok.
Ujjai csontkosarában alszanak fecskék.
Szép lett az ember, mint minden születő állat.
Lesz holnap is. Az a hetedik.
Szeme égboltjára felfröccsenő festék:
madarak. Kik haza már sosem találnak.

EGY FIATALEMBER DÉLUTÁNJA

Árnyékod dől a gálicos mésszel kent falon.
A kékkő-fehér folt hűvösét megőrzi inged.

Megtart indulásod, hűlt helyed ebek ugatják.
Ki volt itt? – kérdik ezerszer áldott kóborkutyák.

Szívedben egyirányú utcák karamboloznak:
mindig szembejönnek a napfény aranyrögei.

Arcodra varrt szitakötőszárny rajza a holnap.
A kékség kendői repesnek tavaszi délutánban.

Szanaszét boldog kocsmák, szűk tekintetek.
Utad: isten tenyerébe karcolt életvonal.

Dühöd: keretéből pengével hasított vászon.
Titok feszül, csattog szavadban, röpköd-reped

az ég.

AZ A KENDŐ

      a szerelemről, Juditnak

Végig. A legvégéig. Ahogy az idő ömlik,
azután megzökkenti egy szívdobbanás.
Hulló veronika-kendő az ég, lebeg.
Fodrosan hull az elfutó folyóra.
Fölitatja arcunk, vízre-sárra írt térképeket.

Viszi a szél, pörög, színevisszája fordul:
megőrzi vérré-sárrá lett volt-időnk mását.
Dadog, azután elhallgat a szív.
Az idő újra mozdul, kicsap még nagyobb időbe.
Visszhangozza szívünk hallgatását.

A folyó fut, tükör az alja, fényvert iszap,
a sár felett arcunk arccal lefelé siklik.
Szemünk szemhéjtalan fölfeszítve néz:
árnyunk kagylók húsából szőtt szerelmes kendő.
Végső maszk. Viselni nehéz, levetni nem illik.

Tekintetünkbe vésnek perceket légző kagylópengék.
Gyöngyház fényben ázik a húsból szőtt selyem.
A víz szaladásába szövődik minden emlék.
Rendelt éveink fonták egybe arcunk.
Az a kendő örökké lebeg a fönti réteken.

A VENDÉG

Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.

Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.

Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.

Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.

ITTHON

Itt a hely,
ahol lakom.
Van falam,
a falon van
ablakom.
Hajlik felé
bogos kezekké
fagyott téli ág.

Mint a tej
nejlon
abroszon,
csorog a hajnal
az álom széléig
vakon.
Üvegen roppan
jégvirág.

Odakint
szakad a hó.
A hóban
ócska fillér
gurul-szalad.
Nő a fény, az éjfaló:
temeti szépvolt
országomat.

MARKOLÁBOK, VIRKOLÁKOK

      Féner Tamásnak, akinek tudása tudás

A Nap elfogyóban. A Hold fürdik,
izeg-mozog a lepattogzott zománclavórban
(leander küzdött ott előtte bármi fényért),
ring a Hold a kútvízben táncoló körökben.

Kutyák, farkasok isznak az ócska lavórból,
sorbaállnak, míg planétákba mar az országos éj,
Hold-veknivel szalad a markoláb, félkrajcár
csak már a Nap, ízzik a lángos kakastaréj.

Buzgó csordásfarkasok rágják a mélyülő eget,
ahol a Nap és a Hold is végleg halott.
Hómezőn futó virkolák falja az égitesteket.

Vitorlát bont az éjféli ég, repül fölöttünk éji zápor.
Kereszteletlenül elhalt gyermekek nyelik a holdat
törvények szerint minden holdfogyatkozáskor.

TÁJ KETTŐS CSILLAG ALATT

      2020, Karácsony

A szomorúság mindig meztelen.
Jeges mezőben ízzik
a maradásra ítélt fák
háncsolt dereka pucéran.

Sebeikre őzek mosolyognak,
az élniakarás tettesei:
fogukkal tépik a vérző kérget,
megállt csillaguk a holnap.

Csorog gyantás fehérség,
karmolják gyilkos szelek.
Mint függőleges csíkokra
szabdalt rabmenet,

az idők bevégeztéig
csoszognak azok a fák
egyhelyben, a megjelölt célban.
Hit nincs. De az felsüvölt az égig.

BOGARAK MOSOLYA



Galamb iszik galambkoponyából,
olajággal suhint a béke.
Volna-e még bárki bátor
nemet mondani a végső menedékre?

Ahol a menedék behúnyt szem.
A menedék összezárt száj.
A menedék csontfehér homlok.
A menedék az estékké romlott magyarázat,

a szerelem, amivel szívünket hígítja vérünk,
romlás és összeomlás áztat
minden sebünket, a jézus tenyerére rajzolt
seb is csak hazudott menedékünk.

De az a szög, az a szög, az a szög
annak a rozsdája valóság, mert
a rózsafák sosem hiábavalóság.
Mert csak a tavasz örök.

Csak a tavaszban érnek egybe
a gyönyörű körkörök, tavaszról álmodnak
jókedvű ördögök, ázott avarban is a tavaszt
álmodják a pocok-, ürge- és rókadögök.

A bogarak mosolyát istennek ki meséli?
A farkasüvöltést, a hegyeken átzúgó imát
ki éli, ki volna az a mesebéli,
aki azt emberré fogalmazza?

Ki volna, ki a galambot kezemre vissza adja,
mert élni kell, élni kell, mondjuk-ütjük
a létezés minden ereivel, azt a galambot
etessék mindenféle mézek, magok,

szemembe látva lássa, én is ő vagyok:
lélegzik a világ himnuszok nélkül.
Világ virága bomlik menedékül,
ha az utolsó harang is elhallgatott.

A ZUBBONY

ezerkilencszázhúsz

Rézgomb a foszló kabátról:
leszakad a Hold az égről.
Elgurul.

Lebegő szárnnyal hull
az ócska felöltő, mint dobogó szív:
elsimul.

Homlokával térde közt
vonyít a költő, az éjszaka süllyed,
szétterül.

Emberek voltunk, azután
halni sem tudtunk maradni
emberül.

A BOLDOG SZÁM

hétszín héttenger hétördög
hétrét görbül a világ
hét dombra épülnek városok
hét ágra szakad a körteág

hétágú a tündércsillag
hétágra süt a nap
koponyagömb hét csontjába
temetkezik a gondolat

az esztendő hétszűk hétkövér
hétfejű a jóságos sárkány
hetedhét messzi héthatár
hétbűnt kerget a hét erény

hét ágon ég a csipkebokor
a titok hét pecséttel hét
hét a gonosz. Az élet egy.
Zálogban felejtett letét.

ANTHEM TECHNICAL

ANTHEM TECHNICAL


Múlik kezünkből az írás:
ötlábú csonka pók az ujjak.
A tenyér a kézhátra hull.
Van az egy és van a nulla.
Kezeink megvakulnak,
minden vonal tetemrehívás.

Kezeinkről hámlik a rajz,
bénulnak nevelő ezredek,
a háborúból érkezett hulla-
jelentés betűrajzánál
Kölcsey kézírása se volt,
nem is lehetett volna szebb.

Pufajkává lesznek a himnuszok,
zászlókba bábozódnak
elrémült nemzetek. Lascaux és Götzi
és Európa havas hegycsúcsai
kedvesen téblábozódnak.
Kézírás nincs. Digit van. Elvégeztetett.

TENGERRE NÉZŐ KILÁTÁS

TENGERRE NÉZŐ KILÁTÁS

Bámul a tenger az égre föl,
tükrébe az ég visszahull.
Jégszilánkos pára tündököl –
égtájakra feszített azúr
ideghártya az ívelt horizont:

szemhéja sosem csukódik,
nem vígasztalja lent se fönt.
Az idő vajúdik óriási fényben:
napot napokra dönt
az elsőktől a legutolsókig.

A nemlétezés a szépség mikéntje:
a minden semmi, mindenki látja –
az ablak a tengerre néz,
utolsó simítás az ablakkilincsen,
a szobasötétbe visszahull a kéz.

AZ ÁTTEMETŐ

AZ ÁTTEMETŐ
          Nagy Gáspárt szólítva

Ott volt.
Átvirrasztott évektől gyulladt szemeik előtt.
Nem vették észre.

Ott volt.
Ahogy döglégy lepi a húst.
Ahogy rabló csap a készre.

Ott voltak ők is.
Halántékra szorított kéttenyérrel.
Dobhártyára zuhogó vérrel.

Ott voltak ők is.
Emberkölykök farkasok között.
És ordasok maradtak az ordasok.

Ott volt.
Mimikri. Mánusok nélkül óraszámlap.
Ők a jövőnek háttal álltak.

Ott volt.
Arccal a hatodik koporsónak.
Bent arccal lefelé készült a holnap,

     merült a kátránypapír-szögesdrót csónak
         magával rántva az óriási leplet:
         őket mind, a jelent, s az előre följelentett
         jövőt, a létező dolgokból szőtt ember
         valóságát, a szabadságot.
         Szemhatárát veszítve fuldoklott
         a tenger, tócsává szivárogva az utcaporban.

Ott volt.
Minden elfordulásunkban ott van.
Itt vagyunk. A fölfejtett jelenkorban.

KŐ. FÖLD

KŐ. FÖLD

Romló kereszten függenek
kisdeddé kopott,
arcukat vesztett jézusok.

Szemük üregét esők, havazás
vájták vakká, és a sok
kancsallá lett imádkozás.

Majd ha felhők similabdája,
a kedves pacsirta elhagyja
a megnémult eget,

ha a szentekről a festék legörbül,
baglyok, ürgék, egerek,
messiások nélkül múlnak az esték,

ha feszületükről lekászálódnak
kőkrisztusok, a bádogból kalapált
megváltók odahagyják a búzától,

bogáncsos sövénytől ölelt
földutakat, bedöntik a víztükrét
gazokkal rejtő csordakutat

és ránk köpik arcunkat elöntő
szégyenünket – mint hűlő tekintet:
arcunk hiánya lesz az ünnep.

VISSZA

 

Egyidős voltam a mindenséggel,
nem foglalkoztam kezdettel-véggel,
voltam folyók és más vizek, a hegyek
– göndör nyájaim –
lustán kolompoltak az idő hullámain.

Nem szűnő nyárdélután voltam akkor,
végtelen jelen voltam csak: gyerekkor:
fogtam halat, táguló szemébe néztem
– láttam a szíve belsejét –,
haldokolt, mégsem enyém a szégyen,

láttam a szívem belsejét, halak szívével dobogott.
Csak a hús, a kötelező létezés volt a kotta.
Azután lett a most. A most a szívemet kimossa,
– tapossa húsom a Volt s a Már –,
nem vagyok farkas. Sem göröngyöt hajtó bogár.

Az idő azóta a vizekre ráfagyott. Hagyom.
Halott már minden vallások minden istene.
Egyetlen hangon szól egy végtelen zene,
dermedt vizek bőrén vallomásokként áll a sár.
A madár hóba fagyott lépése vagyok: a nyom.

TUDOMÁSUL

 

Fellapoz az idő. És ellapoz.
Palimpszeszt évek,
ezerszer szüntetett,
mindig és mindig újraírt,
hazatalált és eltévedt
utakon jár az élet.

Telik a világ földdel, homokkal,
sárral. Mintha az időt temetné,
bár csak az üresség a teljes.
Napok telnek ébredéssel, várakozással,
mézes-vajaskenyérrel, boldog zenékkel,
bár csak a csend a teljes.

Hullám közelít óriási árral.
Jár apály és dagály: Holdszélre,
Holdvitorlákra bíztam a tengert,
bámész Robinson, önmagam körében várok.
Elkésett szándékok suttogását hallom,
valaki őriz, valaki kiáltott.

 

TÖRÉS/VONAL
          [számvetés]

 

Apám halott apától született,
kinek kocsmában törték gerincét.
Apám – mert a föld másfelé haladt
lett törött, dühöngő marionett.

Anyám réteken kószált szerteszét,
tépett elmével ültetett
könyvlapokból pergő világokat:
préselt idő bújt az ászkás kő alatt.

Kik testemből lettek, elfutó vérem,
hajóznak szétúszó földrészeken:
egyek vagyunk a kettétörésben.
Létüknek nem vagyok része sem.

Szívemben már rég hazataláltam,
mint a macska, ki elszórta nyolc életét.
Mögöttem óceánhullámmal áll a sötét.
Állok az egyetlen napsütésben.

SZÍN/VALLÁS

 

Mennyi vezúvos,
lávaburkolt hiány,
kezek elmosott suhanása,
mennyi megszűnt hely,
mikben valaha laktam,
kitöltöttem a múlás idejével.
Ahol már nem lakom.

Mennyi eső és mennyi hó
és mennyi hamu
takarja a kinti képet,
amire örökre bezárva nézett
nyithatatlan ablakom.
Fehér a fehérben,
fekete a feketében.

Az idő-pólyálta térben
mégis vér zuhog az érben,
hét szín rázkódik a fényben.
Én mindig köd voltam,
te csillag. Ragyogsz,
fényed fogalmazza létem.
Neveden hívlak. Hazatértem.

MAGYAR ESTE

 

Éj-húsát vesztett szürkület:
uszulnak utánad kutyák.
Életedre tették éltüket.
Közös velük a rémület.

 

Hálóba bukott madarak vergődnek
a perccé szűkült időn keresztül,
szívszűkület van, menekülés van,
bénulás van itt mindenestül.

 

Szívküret: sárban kaparnak
a ráderesztett ebek fáradatlan,
te ismered legjobban lelküket.

 

Követnek süket, akácos áradatban.
Szemük bólogat, világít sötét mesékben,
országod fényes, békés. Lakatlan.

IDŐ. REND  

 

 Illatos ligetben, lombok hűvösében
szólítjuk kedves madaraink.
Galambok, verebek szárnya repes,
mindent értő szemük szívünkre les,
szembogár nem süt feketébben.

 

Pázsitunk vaksötét falakhoz lejtő,
földre hullott fekete függöny,
áhított szivárványunk fekete-
fehér márványban hasadó üres telér,
kétmarokkal szorított semmi.

 

Gerlékkel akarunk voltunkká lenni,
ingünkben pucér fiókgalambbal
a gyerekkorba sírva visszalenni.

 

Megmaradni ok nélkül, okkal.
Azután galambjainkat fölétetjük
havon közelítő jókedvű farkasokkal.

IRTÁS 2.

          exodusz szakadatlan

Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.

Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:
Csak ne így érjen a tél, ne itt!

Lombjuk vesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!

Sötét vér szalad szét, szárad a földön,
feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!

Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!

IRTÁS

 

 

A tisztáson rég nem hallik
fejszék zuhogása.
Hűlt kaszáló, holt füvek illata
üli a titkos réteket.

Erdei lapos, valahai rétség, ahol
süppedt szénán tapos a róka
és a berekben alszik a víz:
lomha ereken vakítón ül a Nap,

lassú nádas kíméletlen kése
szaggatja fényét.
Megállt hullám alatt békák,
csíborok alszanak, míg föl nem vered

az isten feledte kerteket.
A fák fojtotta ligetből a madarak halála
más földekre költözik, csak tágul
az erdő, önnön hiánya szorítja szét,

egyre kijjebb kövéredik, míg ritkulása
füvek élével jut el a véredig.
Akkor az izzadás végleg lefoszlik
a zengő kaszanyelekről.

A hiány, mi megmarad
az öröklétből örökre. Eldől:
ideje van a semmítő ősznek.
A lombok is végleg elköszönnek

s ha az utolsó levél a földre hullt pörögve,
az ég végleg üres,
Isten, ez asszonnyá lett fáradt dizőz
utószor körbenéz, rád szól: magadra vess!

AZ EGY

(…)

Egy van mindenből.
Egyetlenegy.
Ki volna bátor
megszámlálni az eső halálát,
ahogy
cseppenként
robban
szivárvánnyá
a bádogon,
hattyúdalával szólítva
az óriás eget.
Egy van mindenből.
Egyetlenegy.
Ahogy az arcodra
hullott vízcseppeket,
téged
ki számolna meg?

VERÉBIDŐ

 

élni tudatlan,
talán ahogy az idő jár
a ház falán:
nappal árnyék,
éjben lámpafény.
lenni röpke létű szándék,
törött szárnyával
billenő madár.

hullani szűkülő
körökben egyre lejjebb,
s ha végleg kitellett,
akkor dalolni:
földre csapódó
néma holmi.
de akkor egész
világgá holni.

N.I. ELKÖLTÖZÖTT. MEGINT.

 

Szívütés repes fehér ingen.
Azután szögesdrótot,
kötelet fonnak fényes szelek:
megéltünk minden történetet.

Elköltöztek némult emberöltők,
dadog a vér a szívben.
Örökkön ringanak a bölcsők,
ahogy méhek rajzanak,

mikor diktál a tavasz
és sárba fordult arccal
beszélnek a költők:
maradnak fénylő szíveinkben.

ÉLETEM DELE

ÉLETEM DELE: 1990

Éltem lélekvisszafojtott időket.
Lávaölelt burok voltak a szavak,
így voltak mégis ismerősek:
okos szívek morzéztak
mohos kőpáncél alatt.

Most falak igazulnak részegen-dőlten,
az ablak alatt lépkedő fák is igazak.
Lélegzet páráll templomi csödben.
Nyalókás-indulós zene üt odakint,
kőhideg csönd van idebent.

Szemembe dől az ég. Itt vagyok,
Uram! Itt vagyok: idelent.
Vagyok, aki Téged szolgállak:
vagyok a torkodra maró állat,
kit szívedre szültél: idegent.

Mint kertedben sarad, fölszántom
hamis váltóid, papírlapod.
Ifjú akácból ácsold bitód,
üsd le földedbe, akkor megfogan:
rügyezünk rajta egyedül. Sokan.

LEGYEN, HA VAN

LEGYEN, HA VAN

Ne búsulj,
begyógyul a szántott föld utánad,
ahogy a Föld is.
Szilaj ünnepe újraéled,
nem lesz ember és nem lesz állat,
csak az önmagában
fürdőző élet.

Mivé lett a szerelem
a hús, a sejtek vad ünnepéből?
Beszélj azzal az áccsal, mert
a szelídség bőrömbe tép,
vérzik óceán s belédől a tenger,
váltsd meg korbáccsal, ha kell:
voltak imák. És volt az ember.

VASÜNNEP

VASÜNNEP

a szerelem évadai

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végte-lent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

HÉZAGÉLET

HÉZAGÉLET

a meg nem váltók dala

1.
Húsomra hűlt kések a napok,
ereimre szoruló fogas csatok
az esték, de élni hajtanak
a mégis megérkező hajnalok.

Vakít-közelít valaki álmomban,
gyárak vég-üvéltésében hallgatok,
járok híd alatt ferde járdákon.
Szívem a dobhártyámon dadog,

mint aki mindent elenged,
a nem-tettet s a tettet,
aki magára zárva tócsának
tetteti a tengert. Az árva.

2.
Tetszhalott sorok, kik meg nem születtek,
abortált szavak, kik áldozatai lettek
véletlen bajoknak, ahogy az utcasarkon
gyilkosok lépnek elém,

és ütőerembe üt a gondolat,
ahogy egy köznapi teendő észrevétlen
szétdúlja az éppen-létezést
s az orgyilkos kacagva nyomja a kést

torkomra, hol a szavak majdnem
életre keltek. Nem vagyok vétlen,
vagyok a meg nem írt dalok:
az el nem mondottak, az el nem énekeltek.

GULLIVER SEHOVÁ

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

ÁLLATÉLET

ÁLLATÉLET

önszánalommagyarázat

 

 

Ami gurul, zuhan, esik, bármi is: feladta.
A lent és fent értelmét veszíti, ami gurul,
kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza,
feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek,
csattannak a létezés szikláihoz,
míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik,
megáll. Az a vég.

Az állat semmitlen jövés-menés, élete egyenletes.
Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak,
ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit
és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben bámul addig.
Van.
Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrel, sintérrel,
böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni,

hiszen tudatlan nem (ellen)őriz semmit:
lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült
égtájakig, az állat szemei szétnyílt szélrózsák akkor,
szemei akkor egyetlen ég-üvöltés,
míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll.
Onnét már semmi nem lesz: Az a vég.
Egy végesebb van: a ketrec.

GURUL ÉS ÁLLAT

GURUL ÉS ÁLLAT

szánalommagyarázat Ami gurul, bármi is, feladta ellenőrzését a súlypontja fölött, a lent és fent értelmét veszíti, ami gurul, kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza, feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek, míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik, megáll. Az a vég.

Az állat nem ellenőriz semmit, élete egyenletes. Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak, ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben létezik addig. Van. Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrrel, sintérrel, böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni, hiszen nem ellenőriz semmit: négy lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült égtájakig, szemei egyetlen ég-üvöltés, míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll. Az a vég.

Egy végesebb van: a KETREC.

HÉZAGÉLET

         a meg nem váltók dala

1.
Húsomra hűlt kések a napok,
ereimre szoruló fogas csatok
az esték, de élni hajtanak
a mégis megérkező hajnalok.

Vakít-közelít valaki álmomban,
gyárak vég-üvéltésében hallgatok,
járok híd alatt ferde járdákon.
Szívem a dobhártyámon dadog,

mint aki mindent elenged,
a nem-tettet s a tettet,
aki magára zárva tócsának
tetteti a tengert. Az árva.

2.
Tetszhalott sorok, kik meg nem születtek,
abortált szavak, kik áldozatai lettek
véletlen bajoknak, ahogy az utcasarkon
gyilkosok lépnek elém,

és ütőerembe üt a gondolat,
ahogy egy köznapi teendő észrevétlen
szétdúlja az éppen-létezést
s az orgyilkos kacagva nyomja a kést

torkomra, hol a szavak majdnem
életre keltek. Nem vagyok vétlen,
vagyok a meg nem írt dalok:
az el nem mondottak, az el nem énekeltek.

TÉTEL

(Mohai V. Lajos Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára)

Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába
s az örök őszben – Isten halálsorán – f
ák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.

Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor.
Szélfútta diólevélbe csavart báb a gyerekkor.

Mi volna bíztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezerévekben kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, arany pénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.

Halottas inged
kivasalva vár – ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sisto-n ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?

Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?

Az örök város felett kerülőutakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.

Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.

GULLIVER SEHOVÁ

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

NAPOK ÁRA
(a munka, mint utolsó nosztalgia)

láttuk a gonoszság torkát,
felvágtuk az utolsó tortát.

bábuvá festve öl le az este:
az éjfél ölre fordul a sötétnél.

foszlott hajjal vés a hajnal,
üvegtáblák törnek részeg robajjal.

másnapos kedvvel küld a reggel
visszahullni, a mára visszamúlni.

gallyazó munkára holnapba hullni
szalad az idő: ócska spulni.

véredet eladni, árulni: fillér a léted:
múlásod hiába kérded,

dolgoztál, hiába hajlott a térded.
hajolj most ingyen. Úgy ni!

HA

HA

Ha a völgy legmélyéből, a szétholt, pusztuló ágak kusza kosarából
indulsz fölfele, és a jégvízű patakban rohadó iszamos
levelek alól fölnyújtod markod a sötétből, kezedben apró jéggöröngy az ég,
közel van, arcodba bámul az isteni üvegszem,
ámulva kérded: hova még! –

ha

lesöpröd az idő- és szerelemszülte rákocskákat karodról,
a nyarakat-őszeket túlélt patakot mint ezüstkorbácsot
felröpteted, kéredzkedsz a nyár örökké zöld dombjaira,
ahová búzakeresztek feledték istent – és térddel-lábakkal-tüdővel
kapaszkodsz ki a létezés-múlás hasadékaiból,

ha

indulsz szakadó tüdővel föl oda, hol csak a halál nő, mint okos füvek,
eljutsz a szűkülő lélegzetig, látod a szólító eget, ahol hull
a sosemvolt hava: és a tenyeredbe igazult gyöngy az ég,
míg lépsz szűkölve mind magasabbra: akkor látod: az ég tágabb,
hatalmasabb, és messzibb, mint volt valaha: a békítő soha!

ÉLETEM DELE: 1990

ÉLETEM DELE: 1990

Éltem lélekvisszafojtott időket.
Lávaölelt burok voltak a szavak,
így voltak mégis ismerősek:
okos szívek morzéztak
mohos kőpáncél alatt.

Most falak igazulnak részegen-dőlten,
az ablak alatt lépkedő fák is igazak.
Lélegzet páráll templomi csödben.
Nyalókás-indulós zene üt odakint,
kőhideg csönd van idebent.

Szemembe dől az ég. Itt vagyok,
Uram! Itt vagyok: idelent.
Vagyok, aki Téged szolgállak:
vagyok a torkodra maró állat,
kit szívedre szültél: idegent.

Mint kertedben sarad, fölszántom
hamis váltóid, papírlapod.
Ifjú akácból ácsold bitód,
üsd le földedbe, akkor megfogan:
rügyezünk rajta egyedül. Sokan.

MAGYAR ESTE

Éj-húsát vesztett szürkület:
uszulnak utánad kutyák.
Életedre tették létüket.
Közös velük a rémület.

Hálóba bukott madarak vergődnek
a perccé szűkült időn keresztül,
szívszűkület van, menekülés van,
bénulás van itt mindenestül.

Szívküret: sárban kaparnak
a ráderesztett ebek fáradatlan,
te ismered legjobban lelküket.

Követnek süket, akácos áradatban.
Szemük bólogat, világít sötét mesékben,
országod fényes, békés. Lakatlan.

VISSZA

VISSZA

Egyidős voltam a mindenséggel,
nem foglalkoztam kezdettel-véggel,
voltam folyók és más vizek, a hegyek
– göndör nyájaim –
lustán kolompoltak az idő hullámain.

Nem szűnő nyárdélután voltam akkor,
végtelen jelen voltam csak: gyerekkor:
fogtam halat, táguló szemébe néztem
– láttam a szíve belsejét –,
haldokolt, mégsem enyém a szégyen,

láttam a szívem belsejét, halak szívével dobogott.
Csak a hús, a kötelező létezés volt a kotta.
Azután lett a most. A most a szívemet kimossa,
tapossa húsom a Volt s a Már –,
nem vagyok farkas. Sem göröngyöt hajtó bogár.

Az idő azóta a vizekre ráfagyott. Hagyom.
Halott már minden vallások minden istene.
Egyetlen hangon szól egy végtelen zene,
dermedt vizek bőrén vallomásokként áll a sár.
A madár hóba fagyott lépése vagyok: a nyom.

HÓRÁK IDÉZÉSE

HÓRÁK IDÉZÉSE

 

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a sértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

Van?

ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER

Öröktél: elmúlt november
Nagy Gáspárhoz

Bevonjuk az eget:
óriás vitorlát.
Horizontunk
póktojásos kulcslyuk.
Volt egy ország,
milyen ország?
Merre volt se tudjuk.

Tépett sebszél,
légző hiány,
körötte úsznak
üktető homokpadok
és áttetsző vásznak
tettetnek vérző lobogókat.
Megolvadt
puskagolyó a szívünk.

Bevonjuk az eget:
körömmel tépett
zászló a holnap.
Szívünkben az erek
rozsdás szögekké hajolnak.
Október halott.
Arccal lefelé fekszenek a holtak.
Nincsen holnap.

A BŰNEVŐ VIGÍLIÁJA

 

Vétekben ázik a hús, volt-időnk öli a csontot.

[Elköszöntek a vétlen tévedések.]

Távolodik a távozó: rontott

útjairól már vissza sose fordul.

Feloldozásért koldul a test:

[Pléhtárnyérra hajol jézusunk.]

az elmenő bűneit falja urunk:

hajnalokat fest lezárt vigíliákra,

eszik s födőt rak minden világra.

[A végzet már végleg bevégzett.]

Isten szarvasává lesznek

a kivérzett, elfutó szarvasok.

De nincs megváltó, ki sok bűneink fölenné.

[Vagyunk időnkbe fulladt szegények.]

Bálnák szemében lassan fordulunk hanyatt

az egek, a vizek és az engedő föld alatt.

megfogalmazva

Miért írnék, rajzolnék bármit,

lepel az idő, arcomra penészült kárpit.

Jézust és Magdolnát is majd kiássák.

Lássák!

Csuklóm világít fölnyílt erekkel,

születek-halok minden gyerekkel,

hallal, vérrel, borral, fegyverekkel,

hazudok is, ahogy minden gané vall.

Van itt most kettő kereszt.

köröttem egy jobb- és egy ballator.

Az Úr szólt, minden szüléshez jár a tor.

Maradok én a magaméval.

 

 

Napok rendje

 

ömlik a csend

kedves medalionban

zuhog fölnyílhatatlan

zománcos tokban

kotorász jézusos-akár-

mi lomban

ott van minden

pazarolt alkalomban

ahogy szarvasbogarak

alszanak a körtefa-

lombban

ahogy minden

este a végére kilobban

csukódunk ahogy

zárul a világ

világnak világa virág

írás ittmaradásért

 

Rétem, szántóm sarat terem,

aszfalton körömig égett dühök nyílnak.

Rozsdás szögek bújnak földemen,

görbe barázdák igazítnak.

Izzanak földöntúl kövek,

hullahopp módra jár a Nap.

Egy van, csak egyetlen elem:

az arconütő szerelem,

míg napomban évek állanak,

vígan áll a teremtő bajsza:

balesetben fölhulló cipők:

holtak ugróiskola-krétarajza

jelöli ki a valahavoltat.

Ickáznak velem a holdak:

akikkel mennék: az egyenesen

maradtak: a sosem hajoltak.

Szervácnak. ideát.

„hanyatthazámig így megyek”

(Szervác József: Szavak hazáig)

Fekszünk a bordatörő sittre kilökve,

isten inspekciózik bezuhant templomudvaron:

készíti a lelkünket soroló leltárt.

Arcunkat veri mész-szagú eső, már örökre

testünkké lesz a széjjelzárt terv,

testté vagy holttestté lesz az ige, mi istené,

ki nem alkotott semmit, míg ember

nem alkotta belé őt senkibe.

Káromkodni jártunk épített romokba: ék

voltunk az Úr akaratában.

Röhögni jártunk templomokba:

világot akasztó szegény nemzedék.

Most ismét a sorok között. Megintcsak ott.

Csepel halott, amerika halott, és mint a részegek,

útszélről útszélre tévedek, pofoz a kósza ég:

utolsó hitem is kijátszottam: elég.

arcom magamhoz hasonlítom.