LEGYEN, HA VAN

LEGYEN, HA VAN

Ne búsulj,
begyógyul a szántott föld utánad,
ahogy a Föld is.
Szilaj ünnepe újraéled,
nem lesz ember és nem lesz állat,
csak az önmagában
fürdőző élet.

Mivé lett a szerelem
a hús, a sejtek vad ünnepéből?
Beszélj azzal az áccsal, mert
a szelídség bőrömbe tép,
vérzik óceán s belédől a tenger,
váltsd meg korbáccsal, ha kell:
voltak imák. És volt az ember.






VASÜNNEP

VASÜNNEP

a szerelem évadai

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végte-lent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.
















HÉZAGÉLET

HÉZAGÉLET

a meg nem váltók dala

1.
Húsomra hűlt kések a napok,
ereimre szoruló fogas csatok
az esték, de élni hajtanak
a mégis megérkező hajnalok.

Vakít-közelít valaki álmomban,
gyárak vég-üvéltésében hallgatok,
járok híd alatt ferde járdákon.
Szívem a dobhártyámon dadog,

mint aki mindent elenged,
a nem-tettet s a tettet,
aki magára zárva tócsának
tetteti a tengert. Az árva.

2.
Tetszhalott sorok, kik meg nem születtek,
abortált szavak, kik áldozatai lettek
véletlen bajoknak, ahogy az utcasarkon
gyilkosok lépnek elém,

és ütőerembe üt a gondolat,
ahogy egy köznapi teendő észrevétlen
szétdúlja az éppen-létezést
s az orgyilkos kacagva nyomja a kést

torkomra, hol a szavak majdnem
életre keltek. Nem vagyok vétlen,
vagyok a meg nem írt dalok:
az el nem mondottak, az el nem énekeltek.






GULLIVER SEHOVÁ

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.











ÁLLATÉLET

ÁLLATÉLET

önszánalommagyarázat

 

 

Ami gurul, zuhan, esik, bármi is: feladta.
A lent és fent értelmét veszíti, ami gurul,
kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza,
feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek,
csattannak a létezés szikláihoz,
míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik,
megáll. Az a vég.

Az állat semmitlen jövés-menés, élete egyenletes.
Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak,
ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit
és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben bámul addig.
Van.
Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrel, sintérrel,
böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni,

hiszen tudatlan nem (ellen)őriz semmit:
lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült
égtájakig, az állat szemei szétnyílt szélrózsák akkor,
szemei akkor egyetlen ég-üvöltés,
míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll.
Onnét már semmi nem lesz: Az a vég.
Egy végesebb van: a ketrec.











GURUL ÉS ÁLLAT

GURUL ÉS ÁLLAT

szánalommagyarázat Ami gurul, bármi is, feladta ellenőrzését a súlypontja fölött, a lent és fent értelmét veszíti, ami gurul, kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza, feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek, míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik, megáll. Az a vég.

Az állat nem ellenőriz semmit, élete egyenletes. Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak, ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben létezik addig. Van. Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrrel, sintérrel, böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni, hiszen nem ellenőriz semmit: négy lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült égtájakig, szemei egyetlen ég-üvöltés, míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll. Az a vég.

Egy végesebb van: a KETREC.






HÉZAGÉLET

         a meg nem váltók dala

1.
Húsomra hűlt kések a napok,
ereimre szoruló fogas csatok
az esték, de élni hajtanak
a mégis megérkező hajnalok.

Vakít-közelít valaki álmomban,
gyárak vég-üvéltésében hallgatok,
járok híd alatt ferde járdákon.
Szívem a dobhártyámon dadog,

mint aki mindent elenged,
a nem-tettet s a tettet,
aki magára zárva tócsának
tetteti a tengert. Az árva.

2.
Tetszhalott sorok, kik meg nem születtek,
abortált szavak, kik áldozatai lettek
véletlen bajoknak, ahogy az utcasarkon
gyilkosok lépnek elém,

és ütőerembe üt a gondolat,
ahogy egy köznapi teendő észrevétlen
szétdúlja az éppen-létezést
s az orgyilkos kacagva nyomja a kést

torkomra, hol a szavak majdnem
életre keltek. Nem vagyok vétlen,
vagyok a meg nem írt dalok:
az el nem mondottak, az el nem énekeltek.











TÉTEL

(Mohai V. Lajos Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára)

Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába
s az örök őszben – Isten halálsorán – f
ák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.

Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor.
Szélfútta diólevélbe csavart báb a gyerekkor.

Mi volna bíztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezerévekben kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, arany pénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.

Halottas inged
kivasalva vár – ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sisto-n ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?

Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?

Az örök város felett kerülőutakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.

Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.






GULLIVER SEHOVÁ

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.






NAPOK ÁRA
(a munka, mint utolsó nosztalgia)

láttuk a gonoszság torkát,
felvágtuk az utolsó tortát.

bábuvá festve öl le az este:
az éjfél ölre fordul a sötétnél.

foszlott hajjal vés a hajnal,
üvegtáblák törnek részeg robajjal.

másnapos kedvvel küld a reggel
visszahullni, a mára visszamúlni.

gallyazó munkára holnapba hullni
szalad az idő: ócska spulni.

véredet eladni, árulni: fillér a léted:
múlásod hiába kérded,

dolgoztál, hiába hajlott a térded.
hajolj most ingyen. Úgy ni!






HA

HA

Ha a völgy legmélyéből, a szétholt, pusztuló ágak kusza kosarából
indulsz fölfele, és a jégvízű patakban rohadó iszamos
levelek alól fölnyújtod markod a sötétből, kezedben apró jéggöröngy az ég,
közel van, arcodba bámul az isteni üvegszem,
ámulva kérded: hova még! –

ha

lesöpröd az idő- és szerelemszülte rákocskákat karodról,
a nyarakat-őszeket túlélt patakot mint ezüstkorbácsot
felröpteted, kéredzkedsz a nyár örökké zöld dombjaira,
ahová búzakeresztek feledték istent – és térddel-lábakkal-tüdővel
kapaszkodsz ki a létezés-múlás hasadékaiból,

ha

indulsz szakadó tüdővel föl oda, hol csak a halál nő, mint okos füvek,
eljutsz a szűkülő lélegzetig, látod a szólító eget, ahol hull
a sosemvolt hava: és a tenyeredbe igazult gyöngy az ég,
míg lépsz szűkölve mind magasabbra: akkor látod: az ég tágabb,
hatalmasabb, és messzibb, mint volt valaha: a békítő soha!











ÉLETEM DELE: 1990

ÉLETEM DELE: 1990

Éltem lélekvisszafojtott időket.
Lávaölelt burok voltak a szavak,
így voltak mégis ismerősek:
okos szívek morzéztak
mohos kőpáncél alatt.

Most falak igazulnak részegen-dőlten,
az ablak alatt lépkedő fák is igazak.
Lélegzet páráll templomi csödben.
Nyalókás-indulós zene üt odakint,
kőhideg csönd van idebent.

Szemembe dől az ég. Itt vagyok,
Uram! Itt vagyok: idelent.
Vagyok, aki Téged szolgállak:
vagyok a torkodra maró állat,
kit szívedre szültél: idegent.

Mint kertedben sarad, fölszántom
hamis váltóid, papírlapod.
Ifjú akácból ácsold bitód,
üsd le földedbe, akkor megfogan:
rügyezünk rajta egyedül. Sokan.






MAGYAR ESTE

Éj-húsát vesztett szürkület:
uszulnak utánad kutyák.
Életedre tették létüket.
Közös velük a rémület.

Hálóba bukott madarak vergődnek
a perccé szűkült időn keresztül,
szívszűkület van, menekülés van,
bénulás van itt mindenestül.

Szívküret: sárban kaparnak
a ráderesztett ebek fáradatlan,
te ismered legjobban lelküket.

Követnek süket, akácos áradatban.
Szemük bólogat, világít sötét mesékben,
országod fényes, békés. Lakatlan.











VISSZA

VISSZA

Egyidős voltam a mindenséggel,
nem foglalkoztam kezdettel-véggel,
voltam folyók és más vizek, a hegyek
– göndör nyájaim –
lustán kolompoltak az idő hullámain.

Nem szűnő nyárdélután voltam akkor,
végtelen jelen voltam csak: gyerekkor:
fogtam halat, táguló szemébe néztem
– láttam a szíve belsejét –,
haldokolt, mégsem enyém a szégyen,

láttam a szívem belsejét, halak szívével dobogott.
Csak a hús, a kötelező létezés volt a kotta.
Azután lett a most. A most a szívemet kimossa,
tapossa húsom a Volt s a Már –,
nem vagyok farkas. Sem göröngyöt hajtó bogár.

Az idő azóta a vizekre ráfagyott. Hagyom.
Halott már minden vallások minden istene.
Egyetlen hangon szól egy végtelen zene,
dermedt vizek bőrén vallomásokként áll a sár.
A madár hóba fagyott lépése vagyok: a nyom.











HÓRÁK IDÉZÉSE

HÓRÁK IDÉZÉSE

 

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a sértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

Van?











ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER

Öröktél: elmúlt november
Nagy Gáspárhoz

Bevonjuk az eget:
óriás vitorlát.
Horizontunk
póktojásos kulcslyuk.
Volt egy ország,
milyen ország?
Merre volt se tudjuk.

Tépett sebszél,
légző hiány,
körötte úsznak
üktető homokpadok
és áttetsző vásznak
tettetnek vérző lobogókat.
Megolvadt
puskagolyó a szívünk.

Bevonjuk az eget:
körömmel tépett
zászló a holnap.
Szívünkben az erek
rozsdás szögekké hajolnak.
Október halott.
Arccal lefelé fekszenek a holtak.
Nincsen holnap.
















A BŰNEVŐ VIGÍLIÁJA

 

Vétekben ázik a hús, volt-időnk öli a csontot.

[Elköszöntek a vétlen tévedések.]

Távolodik a távozó: rontott

útjairól már vissza sose fordul.

Feloldozásért koldul a test:

[Pléhtárnyérra hajol jézusunk.]

az elmenő bűneit falja urunk:

hajnalokat fest lezárt vigíliákra,

eszik s födőt rak minden világra.

[A végzet már végleg bevégzett.]

Isten szarvasává lesznek

a kivérzett, elfutó szarvasok.

De nincs megváltó, ki sok bűneink fölenné.

[Vagyunk időnkbe fulladt szegények.]

Bálnák szemében lassan fordulunk hanyatt

az egek, a vizek és az engedő föld alatt.






megfogalmazva

Miért írnék, rajzolnék bármit,

lepel az idő, arcomra penészült kárpit.

Jézust és Magdolnát is majd kiássák.

Lássák!

Csuklóm világít fölnyílt erekkel,

születek-halok minden gyerekkel,

hallal, vérrel, borral, fegyverekkel,

hazudok is, ahogy minden gané vall.

Van itt most kettő kereszt.

köröttem egy jobb- és egy ballator.

Az Úr szólt, minden szüléshez jár a tor.

Maradok én a magaméval.

 

 

Napok rendje

 

ömlik a csend

kedves medalionban

zuhog fölnyílhatatlan

zománcos tokban

kotorász jézusos-akár-

mi lomban

ott van minden

pazarolt alkalomban

ahogy szarvasbogarak

alszanak a körtefa-

lombban

ahogy minden

este a végére kilobban

csukódunk ahogy

zárul a világ

világnak világa virág






írás ittmaradásért

 

Rétem, szántóm sarat terem,

aszfalton körömig égett dühök nyílnak.

Rozsdás szögek bújnak földemen,

görbe barázdák igazítnak.

Izzanak földöntúl kövek,

hullahopp módra jár a Nap.

Egy van, csak egyetlen elem:

az arconütő szerelem,

míg napomban évek állanak,

vígan áll a teremtő bajsza:

balesetben fölhulló cipők:

holtak ugróiskola-krétarajza

jelöli ki a valahavoltat.

Ickáznak velem a holdak:

akikkel mennék: az egyenesen

maradtak: a sosem hajoltak.






Szervácnak. ideát.

„hanyatthazámig így megyek”

(Szervác József: Szavak hazáig)

Fekszünk a bordatörő sittre kilökve,

isten inspekciózik bezuhant templomudvaron:

készíti a lelkünket soroló leltárt.

Arcunkat veri mész-szagú eső, már örökre

testünkké lesz a széjjelzárt terv,

testté vagy holttestté lesz az ige, mi istené,

ki nem alkotott semmit, míg ember

nem alkotta belé őt senkibe.

Káromkodni jártunk épített romokba: ék

voltunk az Úr akaratában.

Röhögni jártunk templomokba:

világot akasztó szegény nemzedék.

Most ismét a sorok között. Megintcsak ott.

Csepel halott, amerika halott, és mint a részegek,

útszélről útszélre tévedek, pofoz a kósza ég:

utolsó hitem is kijátszottam: elég.

arcom magamhoz hasonlítom.







































































EURÓPA MEGINT

európa, a mítosz teste
[maradnék itt]

 

 

maradok végül múlttalan,
láblógázva a vég fölött.
münchhausen, háry, kisherceg akár.
lézer vagyok, felfalt a köd.

volnék templomban orgona,
apollón kezéből hull a lan-
tttttttt: újranyílnak honvédtemetők,
voltam a holtan-reneszánsz otthona,

ingem szárnyakká feszítem
örvényes mélységnek hanyatt,
szappanbuborék lesz az ég,
mi létemből mégis megmarad:

életem testzsákjaként hullanék,
esnék akár az égig:
mondanám, kibírtam Uram,
veled maradtam végig.

repülnék órjás vasakkal,
ahogy folyók felett szállnak hidak.
senki nem lenne nálam
igazabb és se boldogabb:

élnék csak istenek nélkül,
fent üres olümposz, én alant:
lennék egy boldog állam:l
aknék magyarul európában.
















A PARLAMENTER

A PARLAMENTER
„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”
[Babits Mihály]

 

 

jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.

s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.

töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.
















A BAROM

A BAROM

Künn áll az esőn,
mint nemtörődöm istenek.
Hová mozdulna, minek?
Áll a hideg záporba forduló mezőn,
ahogy a háttal kiváró
csorda: fülét se billenti,
áll az esőben.

Ürgék, pockok futnak gyülekezőben,
esik az eső időtlen, esik, esik, hull az ég.
Gomba nő, ködbe bújik az elmenő,
s ahogy növekszik benne a messziség,
viharkabátként újra nő bőrére
a húzó hiány, a sár:
abból volt elég. Tábor. Lét-töltelék.

Lenne bármi égesés. Elmenőben.






TARTOZÁS

TARTOZÁS
Dul Károlynak, Lovász Rácz Piroskának

 

A záporos, sáros esték
küszöbén elgáncsolt holna-
pok voltak a jelenlét.

Mintha az elmúlt nap
a másnappal összehajolna,
mintha az éj magába holna.

temetetlen nappalok virrasztják
az estét: látszottak csak,
voltak a lét és a nemlét:

bábu, angyalnak szarulábú,

ördögnek szépszárnyú tollas,
szemükben a megtartó kérdés:

hol lesz: az öröklét hol lesz?






KARÁCSONYI ÉNEK

KARÁCSONYI ÉNEK

2017 itt tolvajjá lesznek a hűségesek.
hitek vesztőhelyévé lett ez a földrész.
szép volt a szép és szebb a szebb.
az elítélt utószor látva körülnéz.

kezével nyitja a létére ütött sebet.
azután menekíti, mesékkel átszőtt
ingébe rejti, lopja a déli harangszót.
mert a harangnak szólnia kell.

ahogy csak a halott madár énekel.











MEDITERRÁNÉUM HULLALÉ

mediterránéum hullalé

Az ember – a szépkörmű –
haját fésült ívekre bontja,
európai bálokban töltekezik,

indulókat hajtogat krepp-papírból
és szemfödelekké dobolja
a kétszer örökölt lövészárkokat.

Aztán a tömeggyilkosságok árkai
vízmosásokként futnak
a hullákkal tellő tengerig.

Csak az Isten bóklászik másfele:
gipszparipáit lovagolja
az elforgó zenedobozban,

majd pedig mosakszik és nem múló
szagok szivárványillatával
kövéredik megintcsak a tébolyult tenger,

a földközi.






OK

OK

csillagok kihűlnek
űrök hegedülnek
verebek tyúkok
elülnek

varjak alszanak víz fölött
állanak bőszárnyú ködök
hallgatnak híves
ördögök

vizekben bálnák zenélnek
hallatszik füttyös delfinének
amíg vannak oktalan
elélnek

láva-ölelt lelkek kerekülnek
mindenek helyre kerülnek
csak a szerelem menekül
meg






EURÓPA BELEHAL…

Európa belehal abba, ami…

 

az újjászületés volt a vég Itt van a világ ősze,
a fa véres madarat hullat.
Tél lesz, örökre magtalan,
meddő és végleg tavasztalan.
Isten rohadó gyümölcsben
hemperget mindannyiunkat.

Mert minden gyónást
eltérgyepeltünk,
minden szavunkat, ha igaz volt volna is
visszavettünk,
igazolás sosem volt a tettünk,
csak a históriás isten zúgott felettünk.

Minden éneket elénekeltünk,
imáink életre holtak Európában:
dürendál, excalibur, attila-kardja
lettek istállók falába, vályogba rejtve
hazátlan, a magas egekig elfelejtve.
Daloltunk: semmi lettünk.











AZ ADOTT PILLANAT

AZ ADOTT PILLANAT

Mikor a télben kipányvázott barom,
kinek csűdjét, farát farkasok marják,
és kifordult szemfehérjével
világítja be a rettenet éjszakáját.

Mikor a térdre zuhant ég sötét vásznai repednek
és a véres nyál korbácsként csap vissza
a rémülettől szétnyílt orrlyukakba,
s a dobogó testet a születés-pokla föliszza.

Amikor a belátott halál elfogadása már
visszavágyna a jászol vasához,
szénakérődzős, macskás, tyúkocskás csendhez.

Akkor öltözd le a húst magadról,
mert itt már a nemlét határoz. Voltál.
Hiába védekeznél: a Most a Nem lesz.











KEMENCEI ESTE

KEMENCEI ESTE

Szemem fölisszák éjszaka madarai,
reggel hull hajnalra:
fekete tollak lepik kertemet.

Engedlek világ, eltemet pókfonál,
mit tartottam az Idővel erősen.
Magamra hullok ismerősen,

magamba fúlok, ahogy a létezés
magának akar megmaradni:
leszek innen és túl is egymagam.

Jó lesz a létezést magára hagyni: hallatszék
vizekben delfin-fütty, bálna-szó, adósságomat
kedves cetekkel egyszer visszaadni tetszene,

mert a szerelem tízkörömmel-százkörömmel
minden sárból, minden éjszakából
ezerszer, ha kell, kikapar, föltemet.

A kert enyém, övé, hull a fűre napra-nap.
Kertünk szerelmünkkel megmarad:
az öröklét vall kudarcot, ha nem.









































EURÓPA BELEHAL

EURÓPA BELEHAL, ABBA, AMI

az újjászületés volt a vég

Itt van a világ ősze,
a fa véres madarat hullat.
Tél lesz, örökre magtalan,
meddő és végleg tavasztalan.
Isten rohadó gyümölcsben
hemperget mindannyiunkat.

Mert minden gyónást
eltérgyepeltünk,
minden szavunkat, ha igaz volt volna is
visszavettünk,
igazolás sosem volt a tettünk,
csak a históriás isten zúgott felettünk.

Minden éneket elénekeltünk,
imáink életre holtak Európában:
dürendál, excalibur, attila-kardja
lettek istállók falába, vályogba rejtve
hazátlan, a magas egekig elfelejtve.
Daloltunk: semmi lettünk.






KERESZTELETLEN 3.

KERESZTELETLEN 3.

elköszönés a megváltótól
Nincs más, keresztút minden napunk:
már születésünkkor indázó füvekként
szorult égtájakra kiszögelt szívünkre
a kényszer: válassz!

Ereim folytja kegyetlen
megszokás és drága középszer,
mint salétromos falakon bűzlő,
elhallgatásban ázó dísz-szőnyegek.

Az álom is csak rossz szagú templom,
ki házam-országom volt valamikor,
most rohadt szénával megrakott
ócska fészer,

egek gyűlölete rontja ketté, mint a penge.
Már csűrnek se mondanám.
A megváltó gyenge gipsz-alak
arany rúzzsal a szája szélén:

kés élén áll minden szavam.
Volt fehér ing és volt ‘bona fides’,
látom, minden megváltó senki lesz:
szégyennel tölt a nincs, ha van.
















Azonosságfosztás… FEKETEVERS

„Nem az…, …hanem 
         akinek az unokái lesznek magyarok….”
[Karácsony Sándor]

Elköszönök
[Európa]

 Sohanyár
[Nagy Gáspárt kérdezve]

Dél felől alvad bibliai tenger: asszony-öl, medencecsont-öböl, kin régebb átutaztunk férfivá születni – ostoba hősök. Sötét mélyéről duzzad fölfele, böffen fekete hullám, fekete hullák dalolnak vele. Vérem alvasztja feketeség: szívemre pancsolt ütem: rám nem vigyáz innét senkisem. Több van, ki öl…, mint ki nem.

         Térdelek Dunához, bármi kiöntéshez,
         mikor tavasszal jég alatt nőnek füvek,
         legelni hajtom ártatlan barmaim – itthon vagyok –,
         és a fölbiztatott égnek ajánlom lelküket.

Azután térdelek szelektől borzas földi vizekhez, arcomra pancsolok sötét tavaszt: mert ciccenésre múlás lesz, tél lesz, hideg lesz. Átlőtt, fölrúgott sisakban meggyűlt víz vagyok: mezőkön ázó tekintet, várom azt, ki sötét arcomba átragyogva átkoz, míg sárba, fűre, utcakőre terítve meg­térek kocsma-világhoz: hová veszít engem az Isten…, milyen világhoz?

         Ivókból kirúgva térdelek csepeli sínekhez,
         sárnehéz éjeken angyalföldi bűzlő csatornákhoz,
         ahogy a Tejút az újpesti patakhoz térdepel,
         és franzstadti fekete-létemből kiáltoz.

Mint a szesz, szememre hull a Lesz: jó volt európai fehérnek lenni. Már véremben ömlik a feketeség, a Teremtő  mindent visszavesz: már nem lehet vissza-lenni: dőlni-dögölni hagyott kereszt vagyok, ahogyan cipők szállanak balesetekben, ahogy kocsmából a bűzös télikabát kibábozódik, református lettem kereszteletlen, bár nem ereszt sosem…, az elkószált kereszt,

         húsom alól macskakőre vérzik kocsmafény, a vér enyém,
         virágzik véres homlokom és tócsában köszön rám
         a budapesti tény: Európa volt valamikor, ahogy voltam én rokon:
         kettészúrt-jézustenyér… Fénylik macskahúgy,

Isten kottát ír: gyűrött papírra rajzolja létem így-meg-úgy, s ha a véres körömig kopott, lopott ceruzát elkobozták, hiába, hogy valló fiaként visszatértem, rámszól: számolj el magaddal, mert én nem vagyok: a nemlétem az Isten, a nemlétem a törvény, nincs kenyér, nincs apa, magfúziók vannak, gombafelhő van feketében és fehérben, én vagyok az…, aki én nem.

         Talán felnyüszít akkor a dal a mélyben,
         fák hasadnak, halnak akácok, tölgyek, égerek:
         magyar voltál, hiába holtál,
         idetartoztál, ide tartoztál… Azután mégsem.











TÉLELŐ 

 

este van. kertedben mélyül a sötét,
béka figyel a hűvös teraszon.
túl már minden nyáron,
tavaszon: bezársz kaput, verandát,
a dőlő ajtóból még
vissza-fölnézel: közelít, borul az ég.
azután benyitsz a hallgató házba.

vetkőzöl, ágyadra fordulsz:
odakint odavan minden.
idebent csodálkozás a lévő
odakinten. egyetlen mozdulat voltál
bezárt kilincsen. koldulsz,
álomi lázba hullsz minden este.
mészillatú ágyadra fordulsz.

idebent a holdfény márványból
felejtett hullám: mintha volna
minden csak körülbelül, kedvesed
csípőjén örökkön hull a Hold,
ijed, rebben a teste, van holtakiglan,
holtodiglan. béka bukkol, galamb burukkol
teraszodon a hold kattanásra vár

mint a villany.











A hitre érdemtelenek során elásva
a kerítés hosszában, talán belül,
ha Villonhoz sodor a konok szerencse


ősz van. tél lesz. ól-menedékhez
szorul a lét a nemléthez.
aki fél, sose kérdez.

föld alól léckeretes ablak,
végső blende zörren az égre.
lent bordám ívére hull kezem.

rámcsuktad uram részvétlen eged,
havazásodban a nemvolt kéreget,
vagy, mintha bárki lennél.

elfordulok, süllyedt hajó – kérdezem:
fiókodból elő miért vettél, ha sose szerettél,
szerszámnak se voltam jó

soha.
te suszter se voltál.
csak álságos, vidám mostoha.






A LÁTOGATÓ

A LÁTOGATÓ

Üldöző van és préda van.
Fölnyílt húsára sikoltó zsákmány:
fulladásig rohan a szív.

Sátán tapos a tenyerem hátán,
kezem templomkövön tapossa Isten.
Az összes térgyeplőn vakok fülelnek,

lebeg hidegben gyöngyöző fülük,
holt-szemük ólomüveg színűre fordul.

Gyilkolás van csak. Más nincsen. Ülnék
a sorban én velük. Odakint a koldus:

koldul.









































PONTOS, MINT A RÓZSA

PONTOS, MINT A RÓZSA

Juditnak szerteszét

 

Rajz: írás: vonalak:
sárban csapkodó halak. Pedig
volhattak volna tengerig.

Életük már pontos, mint a rózsa,
nekik perbe fogható adósa
minden folyó megszökött ideje,

kiknek sodrása emléktelen,
akikkel mégis ittmaradsz velem.
A létezés futna vissza a vízig:

akibújtakinem: számolsz vissza
a végtelen-
től a gyermeki tízig.

Vergődő halak ütik
csuklóm kéken csapkodó erét.
Te vagy, ki összeszedsz: szerteszét.






A FOLYÓ, AKI

A FOLYÓ, AKI ARRÉBBMENT… ÉS MEGINT
[1920. 06. 04.]

A szélben pengő füvek l
ebúvó nyüvek, csimaszok
testéből fényesednek.

A szűnéssel viselős folyó,
a magával sosem-azonos:
örök húsa a megmaradásnak.

Füvek, folyók, tűnni valók:
vagytok a mindig-másnap,

vagytok a mégis-hajók:
szuvas deszkái a feltámadásnak.











ITT ÉL. MÚLIK EL

ITT ÉL. MÚLIK EL

Itt él. Múlik el. Ki tudja, miféle fattya az Időnek,
ki vihogva repes éjszakák sötéten fénylő síkjain.

Ő a mező, fölfelé bámuló, horizont-ívű szemgolyó,
kire éles jegével szitálva hull az ég:

fölnyílt tekintet, pucér, szemhéjtalan.
Szárnyakra feszített védtelen hártya,

gyerekek sárkánya szaladó erdők fölött,
drónja a viszketeg mának. Szomjas mohából zuhogó vér:

a föld ereiben fölfelé szivárog óriás Napok napsütése,
öli-tapossa hanyatt dőlt szántók mezejét:

végez pásztorral, szelíden csörömpölő gulyával, nyájjal,
kikből nem marad más, csak a furulyaszó.

De a furulyaszó – a munkátlan – mindig marad:
bár a csukódó idő köréfeszülne ellene,

s míg mindig-volt hitek kaszabolt füvekként széthullanak,
ahogy az erdőtlen maradt madarak éneke megmarad,

a pásztor és nyáj nélkül maradt árva furulyaszó
hallszik az éjben. Csak az marad, végső űr, végső zene.






FOGÓCSKA. TILOS A HÁZ

FOGÓCSKA. TILOS A HÁZ

Végek bevégződnek, kezdetek
megállnak. Ami él, álmába fúló állat:
fészkére búvó univerzum,
ki sejtetlen éli létét.

Lágytojás kivájt kalapja:
ringunk a múlás asztalán,
időnket tapossa keljfeljancsi,
régi racsni, égi metronóm.

Míg sárba dőlt partjait mossa,
a folyó sem tartozik mondani,
fölfordult hasán miféle
másolattá lett egeket cipel.

Tükör a létezés odalent,
isten odafent kiszámol:
ipi-apacs, te jössz! – és akkor
a partig kell menni el,

mert végek végződnek, kezdetek
megállnak. De álmodik fészkén
a vadállat, s amíg alszik, a csillagok
álomi sebességgel állnak.
















A HÉTPETTYES KATICA HALOTT

A HÉTPETTYES KATICA HALOTT

Pápa árulja a déli harangszót:
íme, a tetszhalott Európa a végre vár.
Harlekin gyilkosok jönnek.

Templomharangban – fölnyílt szájüregben –
harangszó dagad hányásig okádhatatlan,
fehér falak közt paraszt ima: bimm-bamm,
fehér voltam, fekete lettem.

Hajléktalannak ágyazott ócska paplan:
ázottan, büdösen kussol Európa,
az újjászületés lakatlan,
ez vagyok én már: lakhatatlan.

Bimm-bamm, dadogva ver a vér, zakatol
benne idő, a janusként hátra s előre
tekintő. Szememben alvadva másul a lélek,
amiket tanultam, szanaszét hulltan elvetélnek.

[Talán szebb volna a világ sarki fénnyel,
bálnákkal, bálna-zenékkel, mint velünk.
Északnak úszik a létezés tudatlan –
bámulja éj-magát nélkülünk]

Csak menekülés van, szívemben sötéten
üt a tér: fekete gyermekre nyár havaz,
bimm-bamm, ha mondanék bármit is,
csak ócska menekülés volna az,

mi árulással, reneszánsz vérrel felér
és persze, mindig tetten ér a tőr,
a sár. Kitart, mint hiába-remény. Áll a part,
bimm-bamm, az idő kivár. Folyóját őrzi régi mart.

Abban a folyóban úszom én,
a szűkölő tüdő kitart, míg félrevert gégém szakad.
Arrébb füvek legelnek, és nyílik mindenféle
tavasz és boldog költemény.

Küldtél-e fiat? – kérdezem fulladva istent,
míg déli hullákkal tellik a tenger.
– Fiat…! hangzik az álnok pápai áldás –
s a teremtő mondja: nem én mondtam,

nem én.]











A HÉTPETTYES KATICA HALOTT

A HÉTPETTYES KATICA HALOTT

          Pápa árulja a déli harangszót:
          íme, a tetszhalott Európa a végre vár.
          Harlekin gyilkosok jönnek.

 

Templomharangban – fölnyílt szájüregben –
harangszó dagad hányásig okádhatatlan,
fehér falak közt paraszt ima: bimm-bamm,
fehér voltam, fekete lettem.

Hajléktalannak ágyazott ócska paplan:
ázottan, büdösen kussol Európa,
az újjászületés lakatlan,
ez vagyok én már: lakhatatlan.

Bimm-bamm, dadogva ver a vér, zakatol
benne idő, a janusként hátra s előre
tekintő. Szememben alvadva másul a lélek,
amiket tanultam, szanaszét hulltan elvetélnek.

[Talán szebb volna a világ sarki fénnyel,
bálnákkal, bálna-zenékkel, mint velünk.
Északnak úszik a létezés tudatlan –
bámulja éj-magát nélkülünk]

Csak menekülés van, szívemben sötéten
üt a tér: fekete gyermekre nyár havaz,
bimm-bamm, ha mondanék bármit is,
csak ócska menekülés volna az,

mi árulással, reneszánsz vérrel felér
és persze, mindig tetten ér a tőr,
a sár. Kitart, mint hiába-remény. Áll a part,
bimm-bamm, az idő kivár. Folyóját őrzi régi mart.

Abban a folyóban úszom én,
a szűkölő tüdő kitart, míg félrevert gégém szakad.
Arrébb füvek legelnek, és nyílik mindenféle
tavasz és boldog költemény.

Küldtél-e fiat? – kérdezem fulladva istent,
míg déli hullákkal tellik a tenger.
– Fiat…! hangzik az álnok pápai áldás –
s a teremtő mondja: nem én mondtam,

nem én.]






CSALÁD

CSALÁD
a visszatérés művelete
[Mohai V. Lajosnak]

Zörög a szív: sápadt dió. Menekül,
gurul, végül reccsen a nedves avarban.
Körte is hullik, döbben az őszi halálra.
Halványodik, készül a télre a mályva.

Nem tudom, anyámat miféle poklok,
apámat miféle szájszélen
hamisan csorgó, miféle dalok küldték.
Minden bűnöm előre elfeküdték.

Kertemet készítem őszre, télre,
talicskázok életre-halálra,
szikrázik kertemben a fűben a körte,

tündökölt-e bármi életedben, kérdi,
mondom, tündökölt, megölt olykor-olykor.
És téged megölt-e?